A vitorlázógépből szebbnek látszik a világ

A földön valami mindig korlátozza a látásunkat, valami mindig eltakarja a horizontot: ez lehet egy ház, egy kerítés, az utcát szegélyező házfalak, fák vagy éppen a domborzat egyenetlenségei. Éppen ezért van természetes késztetésünk arra, hogy átnézzünk ezek felett az akadályok felett, ezért szeretünk a nyílt területeken körülnézni, ezért mászunk fel a fára, egy templom tornyába, vagy egy hegy tetejére. Annak ellenére, hogy a levegőben járás örök emberi álom volt, csak az emberiség utolsó évszázadában kezdtük szégyenlősen az ég felé emelni a tekintetünket. Én azon szerencsés kevesek egyike vagyok, akiknek megadatott a lehetőség: vitorlázó és motoros repülőgépeket vezetek, de persze jobban kedvelem a repülés nemesebb fajtáját: a motor nélküli, madárszerű szárnyalást.

A vitorlázórepülőknek különleges lehetőségük van a világ szépségének élvezetére, beleértve azokat a helyeket is, amik túl távoliak, vagy túlságosan nehezen megközelíthetők a földön utazók számára. Hatalmas erdőségek és mocsarak, elérhetetlen gleccserek, hosszú és sziklás, napsütésben fürdőző hegyoldalak: ezeket mind testközelből láthatjuk, egyetlen csepp üzemanyag elfogyasztása nélkül. A vitorlázó repülőgépeknek nincsen saját motorjuk, mégis ezek azok az igazi szárnyak, amiket a nap, a szél, az emelkedő áramlatok, és saját tudásunk ereje hajt meg. A vitorlázórepülő levegőbe juttatásához energia kell: vagy egy hegytetőről kell elindítani; esetleg egy autó vagy csörlő húzza fel a gépet a levegőbe, mint egy papírsárkányt; vagy egy másik repülőgép vontatja a magasba. A leoldás után azonban a pilóta a természet erejének kegyeire van bízva: mivel még a legjobb vitorlázó repülőgép is folyamatosan süllyed, mint egy lejtőn lecsúszó szán, a pilóta csak saját tudásának és az emelőáramlatok ügyes kihasználásának köszönhetően tud fennmaradni, hogy minél messzebbre és minél tovább repüljön. Az energiát a napsütés ereje szolgáltatja, amit a földön összegyűlő és levegőbe emelkedő meleg légáramlatok formájában tudunk kihasználni. Ezeket hívjuk termikeknek, amik úgy emelkednek, mint a Montgolfier testvérek hőlégballonja. Egy másik energiaforrás a szél, ami a hegyoldalakat megfújva hullámokba rendeződik. A vitorlázó repülőgép ezekből az áramlatokból „tankol fel”, hogy azután a távolban találjon újabb emeléseket.

Egy jó napon minden nehézség nélkül be tudunk járni egy akkora országot, mint Szlovákia. Ezt más közlekedési eszközzel csak nagyon nehezen tudnánk megvalósítani, nem is beszélve azokról az élményekről, amiket a pilóta élhet át útközben. Amikor a Párizs–Dakar Rally szervezői Argentínából Chilébe költöztették táborukat, az legalább annyira bonyolult volt, mint amikor Hannibál átkelt az Alpokon. Én is ott voltam akkor, és a világkupára készültem. Egy vitorlázórepülővel jutottam át a hatalmas sziklás gerincen az egyik országból a másikba, egyetlen délután alatt. Ezután – a hegymászók irigységét kiváltva – percek alatt felemelkedtem az Aconcagua csúcsára, majd a kedvező szélnek köszönhetően fél óra alatt visszaértem Santiagóba, ahol barátaimmal és versenytársaimmal együtt tölthettem a karácsony estét, terített asztal mellett. Ez természetesen nem volt ilyen egyszerű, és nem volt veszélytelen sem, de nagyszerűen mutatja, milyen teljesítményt érhetünk el egyetlen motor nélkül.

Az olyan különleges helyeken, mint az Andok, a vitorlázórepülők már most is háromezer kilométeres távokat teljesítettek, több mint 300 kilométeres óránkénti átlagsebességgel, miközben 15 500 méter magasra is felemelkedtek – olyan magasra, ahol még a hatalmas utasszállító repülőgépek sem járnak.

Repülés közben a világ egy olyan arcát mutatja nekünk, ami a földön járó ember számára örökre láthatatlan marad. Alacsonyan repülve sokkal több részletet láthatunk, mint a földről szemlélve: szemünkbe ötlik a táj szépsége, a mezőgazdasági területek ezernyi mintája, a növényzet elképesztő színei. De látjuk a csodás tájból kiemelkedő szemétdombokat, a búzamezők közepén lévő mákültetvényeket, és a bokrok között rejtőző iskolakerülőket is.

Ha nagyobb magasságokban járunk, szélesebbre nyílik a horizont is. Bár az országhatárok – a szögesdróttal megerősítetteket kivéve – láthatatlanok a levegőből, mégis meg tudjuk mondani, az adott terület melyik országhoz tartozik, elég, ha a növényekre, a földek méretére, az utak állapotára vagy éppen az erdőirtásokra nézünk. A gazdálkodás és a várostervezés nyomai is tisztán láthatók. Ha nyugat vagy dél felé átlépjük Lengyelország határait, úgy látjuk majd, hogy a falvak sokkal rendezettebbek, miközben Lengyelországban káoszt látunk, és a föld extravagáns tagolását. A megművelt területek szempontjából szintén rosszul állunk. Keletre egyelőre még nem repülhetünk, de őket nézve talán a mi állapotaink is jobbnak tűnnének. Végignéztük Európa egyesítését. A mesterségesen gerjesztett ellenségeskedés már a múlté, és végre megoszthatjuk egymással a minket körülvevő tájat. A lengyel vitorlázórepülők számára az igazi repülőparadicsom a lengyel, cseh és szlovák határvidék. Végre szabadon szárnyalhatunk a Beszkidek, a Tátra, a Fátra és a Mátra csodálatos tájai felett, ahol a föld változatossága és az emelőáramlatok erőssége az ég felfedezésére bátorít minket.

Ha a világ különböző részeiből térek haza, azonnal észreveszem, milyen zöld országban élek. Sok helyen, ahol repülünk, a nap kiégeti a talajt, vagy homok és sziklák szegélyezik utunkat. Még Új-Zélandon is, amit sokan a zöld szigetnek hívnak, a sziget szíve, Omarama egy száraz, barna vidék. Mégis: itt a legjobbak a repülés feltételei, de Új-Zélandon főleg a hullámban repülünk. Az erős szelek, a „dübörgő negyvenesek” nyugatról érik a hegyeket, és úgy buknak át rajtuk, mint a patak vize a nagyobb köveken. Az akadály mögött ez olyan hullámot képez, ami a pilótákat kivételesen hosszú és nagy magasságokba nyúló repülésekre sarkallja. Ezek az erős szelek alakítják Új-Zéland déli szigetét. A nyugati oldalon a levegő nekiütközik a hegynek, és olyan sokat esik az eső, ami megfelel a Lengyelországot érő évi csapadékmennyiség húszszorosának. A túloldalon leszálló száraz levegő sivataggá változtatja a földet, ahol csak a gleccserek jutnak el a tengerig, amiket a turisták azután hajókon látogatnak csak meg. A déli sziget középső részét magas hegyek veszik körbe. Itt nem esik az eső, annak ellenére sem, hogy a völgyekben hatalmas folyók hömpölyögnek, és tavak tarkítják a tájat. A fennsík nyugati végét a Dél Alpok védelmezik, és ide el tud jutni a Csendes-óceán párája, nem véletlen, hogy ez a fennsík egyetlen zöld szeglete. A kedvező körülmények és a lélegzetelállító panoráma miatt Omarama ma a világ egyik legnépszerűbb vitorlázórepülő központja. Kifinomult repülőgépeikkel a pilóták több száz kilométert tesznek meg a vad hegyormok felett, és olyan helyekre is eljutnak, ahová még a madarak sem merészkednek el, több órányi távolságra a legközelebbi településtől. Az ilyen repülések hihetetlen látvánnyal kábítanak el: egyszerre láthatjuk az égbolt változatosságát, a csillogóan fehér gleccsereket, és a smaragdszínű tavakban tükröződő fenséges sötét sziklákat.

Bár a nagy magasságú repülések légzőkészülék használatát teszik szükségessé, és a külső hőmérséklet is eléri a mínusz 56 fokot, a modern repülőgép kényelmes kabinját még ilyen magasságokon is olyan kellemesen melegítik a nap sugarai, mint egy üvegházat.

A pilóták – és a turisták – másik kedves célja Provence. Ez egy széltől védett Paradicsom: északról a Francia Alpok védelmezi, délről pedig a Ligur-tenger melege és az azt megfogó Tengeri-Alpok. Ez a terület alapvetően száraz, azért is, mert a néha feltűnő, magasba törő zivatarok csapadékát gyorsan elvezetik a mély völgyek. Vannak olyan időszakok az évben, amikor az élet csak azért marad meg ezen a vidéken, mert a karsztokból előszivárgó víz táplálja a növényeket és az állatokat is. A száraz klíma és az illatos növények teszik Provence-t sokak kedvenc kirándulóhelyévé. A turistákat elbűvölik a hegyek szépségei, a lila levendulamezők és a csodásan megőrzött öreg kőépületek, miközben a pilóták a magas hegyek által nyújtott kiváló repülőidőben lelik kedvüket, főleg azok után, hogy az évekkel ezelőtt eltörölt határoknak köszönhetően akár már Szlovéniáig is elrepülhetnek innen.

Repülő-pályafutásom során lehetőségem volt megcsodálni Dél-Amerika tájait is. Chilében az Andok, ahol 2011-ben a világkupán jártam, igazán kivételes. Amikor itt repültem, az minden várakozásomat felülmúlta. A hegyek tízszer olyan magasak, mint nálunk otthon a Beszkidek, amik körbeveszik Zar repülőterét. A száraz, színes és köves hegygerinceken semmi sem terem meg, mégis uralják Santiago látképét, ami a barna szmogfelhő mélyén ül. A repülőtér, ahol a versenyt tartották, a város közepén található, aminek üveg felhőkarcolói Manhattan látképét idézik. Ez a világ leghosszabb hegysége, ami lehetővé teszi a pilótáknak, hogy több száz kilométert tegyenek meg a turbulens levegőben, amit a sziklákat érő napsugárzás melegít fel. Ez a hegyvidék teljesen üres, leszámítva az itt-ott dolgozó bányászokat, akik rezet és más nyersanyagokat termelnek ki a hegyek gyomrából.

Ezekben a hegyekben hat hónapig nem esik az eső. Csak a hegyek lábánál találunk száraz füvet és kaktuszokat, miközben a völgyek mélyén a folyók által öntözött részeken alakul ki helyenként egy-két oázis, meredek hegyoldalakkal elválasztva a külvilágtól. A barna, piros, sárga és néha zöld sziklák olyan mélyben rejlő gazdagságot sejtetnek, amik Chile jólétéhez is jelentősen hozzájárultak. Chile északi része a világ legszárazabb területe: itt található az Atacama sivatag. A nedvességtől elzárt sivatag, amit ráadásul hideg tengeráramlatok szegélyeznek olyan színes tájképet mutat, ami száz, vagy akár ezer év óta nem látott egyetlen csepp esőt sem. A sivatag ezek mellett a gazdag természeti erőforrásokat is rejt.

Évek óta álmodoztam egy patagóniai expedícióról. Ahogy Chilében, úgy a pilóták itt is Andok sziklái felett repülnek, de legalább ilyen érdekesek a pampák, a hegyek szél alatti, keleti oldalán. Itt tudjuk kihasználni az óriáshullám különleges jelenségét, amit a Csendes-óceán felől érkező erős szelek váltanak ki. Ez az a hely, ahol a leghosszabb vitorlázórepüléseket hajtják végre a legnagyobb sebességgel, a legnagyobb magasságban. Számtalan világrekordot állítottak fel e különleges légköri jelenség segítségével. Éveken keresztül lehetetlen volt számunka, hogy az argentin hullámban repüljünk. Ebben az évben viszont csatlakozunk egy francia pilóták által vezetett háromhetes expedícióhoz abban a reményben, hogy részünk lesz néhány nagyon érdekes repülésben. Elrepülünk majd a száraz, lakatlan pampákig és tavakig, a Rio Negro és Neuquén tartományokhoz tartozó hegyek között.

Olyan sokat láthatunk egy vitorlázógépből. A repülési időt csak a szél és a napsütés energiája korlátozza, de ezek adnak lehetőséget arra is, hogy felfedezzük a hegyeket, és megismerjük a megközelíthetetlen vidékek szépségeit és vadállatait. Egy felderítő repülés lehetőséget ad arra, hogy könnyen megtaláljuk az igazán érdekes helyeket, és felismerjük azokat, ahová nem szabad elmenni. A vitorlázórepülés élménye, és a természet közelsége párosítva az ember természeti erőknek való kiszolgáltatottságával egy különleges és egyedi élmény. Amikor utasszállítóval repülünk, akkor el vagyunk szigetelve a tájtól, és nem is vagyunk tudatában annak az erőnek és szépségnek, amik a minket körbevevő levegő-óceán sajátjai. Éppen ezért unják el magukat olyan gyorsan az apró lyukon kifelé bámuló utasok.

De egy vitorlázó repülőgépből nézve minden teljesen más…