Autómentes majdnem nyolcszáz

Első alkalommal, amikor találkoztam az Európai Autómentes Nap szókapcsolattal, nem is nagyon foglalkoztatott a dolog, mondván, „én betartom”. Nem használom minden nap az autómat, így aznapra igazán nem kellett erőt vennem magamon, hogy más módon jussak el A-ból B-be.

Évekkel később hallottam arról, mi minden kapcsolódik e naphoz, amiből a forgalmival vonatozás lehetősége ragadott meg leginkább. Ennek prózai okai vannak. Részben a – viszonylag – kevés szabadidő, részben a nem épp alacsony viteldíjak szabtak határt annak, hogy hasonló „kalandokba” kezdjek az év bármely napján.

Így történt ez ebben az évben is. Immár harmadszor kerekedtem fel egy általam korábban elkészített útvonalterv alapján. Napokkal az indulás előtt Elvira segítségével összeállítottam egy olyan kört, amelyben volt néhány olyan vonal, ahol még nem volt lehetőségem utazni. Amikor az útjaimat megtervezem, igyekszem úgy alakítani a vonatozást, hogy abban ne legyen IC – ahol a vonatozás valódi élménye számomra nincs meg – és lehetőleg legyen benne jó sok személyvonatos szakasz. Erről írnék az alábbiakban.

Vasárnap 6.32-kor indult a „nagy utazás” Dunaújvárosból. Innen eredetileg Kelenföldig mentem volna, de végül – némi szabálytalanságot elkövetve – egy átszállással a Keletiig vonatoztam, ahonnan amúgy is indult a következő vonatom. A gyorsvonati pótjegyet megvásárolva el is foglaltam a helyem, szokásomhoz híven, az első kocsi első szakaszában. Ezt a vonalszakaszt viszonylag jól ismerem, korábban jó néhányszor volt alkalmam utazni errefelé. Ami újat jelenthetett, azok a vonalon közlekedő különféle társaságok gépei. Sajnos hiába volt készenlétben a fényképező, nem mindent sikerült megörökíteni. Győrből a 8-as vonalon utazva Csornáig mentem, ahonnan rövid várakozást követően Szombathely felé vettem az utam.

A drót alól kiérve végre kezdetét vehette egy lehetőségeket tekintve hosszú dízeles utazás. Hiába közlekednek egyre több társaság villamos mozdonyai vasútvonalainkon, az én szívemet a dízelmotor dübörgése jobban meg tudja dobogtatni. Igaz, már ez sem olyan, mint a régi, de az ember idővel szelídebb lesz, akárcsak a mozdonyok hangja a remotorizáció után.

A Jenbacherről leszállva mozdonyos vonattal folytattam utamat. Ez a valamikor szebb napokat látott délnyugat-magyarországi vasutakat jelentette. Ide tartozik, hogy még kisgyermek koromban, Nagycenken nyaralva sokszor mentünk ki testvéremmel a szombatonként közlekedő Pécs–Sopron közvetlen vonatot megnézni, amit akkoriban MD-vel adott ki a MÁV. Az MD-k felett eljárt az idő, de a közvetlen viszonylat – ha napi egy vonatpárral is – megmaradt. Ezeket a GYSEV mostanában a bérelt Ludmillák egyikével szolgálja ki. Sajnos nekem nem volt ilyen szerencsém, mivel nem a közvetlen vonattal utaztam, így „csak” Csörgő jutott.

Zalaszentivánig viszonylag jó tempóban haladva jutottunk el. Később, Gyékényes–Szentlőrinc között kezdetét vette a nyugodt döcögés az illesztett sínekből álló, faaljas pályán, ahol – az elmaradt felújításoknak „köszönhetően” – egymást érték a lassújelek. Ez persze jó az utazónak, aki igazándiból nem siet sehová, de nem jó annak, aki napi, heti szinten közlekedik a vonalon. Talán nem ártana egyszer ezt a vasutat sem felújítani, mielőtt még a többi – hasonlóan elhanyagolt, azóta felszámolt – vonalunk sorsára jut.

Sokan, sokszor leírták előttem, így nem is nagyon részletezném, mennyire nem éri meg nem rendben tartani a vasúti infrastruktúrát. Elég csak a folyamatos lassítás–gyorsítás során kárba vesző üzemanyagra, féktuskókra, jobban igénybevett motorra, hajtóműre, egyéb gépészeti egységekre gondolni. Ezeken kívül a pálya is sokkal jobban elhasználódik egy sebességét állandóan változtató vonat alatt, mint ha a szerelvény állandó sebességgel haladva közlekedne.

Szinte érezni lehetett, ahogy a fővonalra ért a vonat. Végre ki lehetett használni a Csörgő lehetőségeit. A vezér mindent meg is tett annak érdekében, hogy a korábban összeszedett huszonegy perc késést valamiképp csökkentse. Pécsre érkezve ebből már csak tizenhárom perc maradt, ami köszönhető egyrészt a mozdonyt vezető kolléga jártasságának, másrészt a forgalmi lehetőségeknek is.

Pécsett egy gyors vacsorát követően még volt mód a Pfaff Ferenc által tervezett – jelenleg felújítás alatt levő – felvételi épületről néhány képet készíteni, aztán irány a Pusztaszabolcsra közlekedő személyvonat. Mivel Szentlőrincre érve már besötétedett, volt lehetőségem a készült képeket rendezgetni, olvasgatni.

Összefoglalva: az út során nyolc vonattal utazva megtettem 784 kilométert, és percre pontosan érkezve leszálltam Újvárosban 22.37-kor.

* * *

Indóház Online - Hivatalos oldal: hogy ne maradj le semmiről, ami a földön, a föld alatt, a síneken, a vízen vagy a levegőben történik. Csatlakozz hozzánk! Klikk, és like a Facebookon!