Bagoly az Andok csúcsai fölött, 2. rész: A repülések

Hegedűs László   ·   2014.01.20. 10:00
cim1

Az első repülés november 14-én volt. Csak helyi, számomra ismerkedő típusrepülést, Jean-Marie-nek berepülést terveztünk, mert az éves ápolás elvégzése, azaz szeptember óta a gép nem repült. Összesen 44 percet repültünk, lejtőztünk és a kialakult konvergenciavonalon repültünk, 1700 méteren voltak a konvergenciafelhők.

November 15-én hajnalban keltünk, mert az előrejelzés szerint a szél délutánra leáll. 507 kilométeres hurkot terveztünk déli irányban. A szél déli volt, emiatt a hegyek közé kellett bemenni, olyan hegyvonulatokat keresni, amelyek a déli szélre merőlegesek. Rendkívül gyenge hullámok voltak, többször alacsonyra lekerültünk, végül 42 kilométer után visszafordultunk. Elmentünk a Bariloche közelében lévő legmagasabb hegyhez, a Tronadorhoz, amely 3554 méter magas. Meglejtőztük a déli oldalát, fantasztikus látvány 3500 méteren lejtőzni, utána átmentünk a hegy északi oldalára és a hullámban kinyomtuk magunkat 7000 méterig. Itt még emelt volna tovább, emelkedtem volna feljebb, de Jean-Marie szerint, csak akkor menjünk magasabbra, ha rekordot repülünk. Ezután elrepültünk északi irányba, ismerkedtem a vidékkel. 6 óra 25 perces repülés után leszálltunk, OLC-ben 309 kilométert repültünk.

November 17-én csak délután fújt be a szél. Délután mentünk ki, feladat 507 kilométeres hurok, déli irányba. Felszállás után nagyon nehezen emelkedtünk el, mert gyenge volt a szél, és ezzel sok időt veszítettünk. Ahogy haladtunk egyre messzebbre délre, úgy javult az idő, jó volt a szélirány és a sebessége is. A legjobb Esquel (200 kilométerre Bariloche-tól) környékén volt. Sajnos a fordulópont előtt 50 kilométerre vissza kellett fordulni, mert ott délen 165 kilométer/órásra beerősödött a szél, meg nem értünk volna napnyugtára haza. Megérkezés után maradt még egy kis idő és elmentünk északi irányba és vissza, OLC-ben 570 kilométert repültünk, maximális magasság 7000 méter volt. Időtartam 4 óra 53 perc.

November 18-án szintén délután fújt be a szél. Feladat 509 kilométeres hurok, gyenge délnyugati szélben. Gyenge hullám idő volt, leestünk alacsonyra, és csak Jean-Marie helyismerete segített ki a problémás helyzetből. Egy olyan helyre siklottunk ahol ismert hullám emelőtér volt, El Maiten repülőtere közelében. Felemelkedtünk és sürgősen, 88 kilométer után, vissza is fordultunk. OLC-ben 268 kilométert és 4600 méteres magasságot repültünk. Időtartam 4 óra 30 perc.

November 20-án reggeli után mentünk ki. A feladat 1074 kilométeres hurok déli irányban. Kezdetben közepes idő, majd déli irányban egyre javuló, de sajnos 248 kilométer után vissza kellett fordulni, mert innen déli irányban alattunk teljesen összeállt. Pech. OLC-ben 653 kilométert repültünk és 6100 méterre emelkedtünk. Időtartam 7 óra 5 perc.

November 22-én délelőtt mentünk ki a reptérre. A feladat 1006 kilométeres hurok északra. Jónak indult, a szél iránya és a sebessége is jó volt. 5300 méterről indultunk, és szinte folyamatosan tartásokban emelésekben siklottunk. Felemelkedtünk a Lanin hegy (3807 méter) mögött 6700 méterre, és irány tovább északra. Sajnos megint összeállt alattunk, és 178 kilométer után vissza kellett fordulni. Mondom Jean-Marie-nak, repüljünk szabad 3 fordulópontos távot, erre ő: minek, jövő héten 2000 kilométert repülünk. Az időjárást tekintve igaza is lett, de sajnos másként alakult a következő hét. Leféklapoztunk, megmutatott alacsonyabbról egy füstölgő vulkánt, majd ebből a magasságból elmentünk újra a Laninhoz, meglejtőztük az északnyugati oldalát, ezután átsiklottunk a hegy túl oldalára és a hegy hullámában kiemelkedtünk 6200 méterre. Délre fordultunk és ekkor találkoztam először a hydraulic jumppal. Ezt kihasználva és Bariloche felett átrepülve megállás nélkül 4800 és 6300 méter között repültünk 300 kilométert, elmentünk egészen Esquelig. Itt visszafordultunk, és megállás nélkül 200 kilométerről haza siklottunk. OLC-ben repültünk 922 kilométert, 6700 méter volt a maximális magasság. Időtartam 7 óra 22 perc.

November 24-én fél 10-kor szálltunk fel, a feladat 1006 kilométeres hurok északra. Front utáni helyzet volt, 290 fokos széllel, rengeteg már-már összeállt felhővel. Felszállás után belemotoroztunk 3800 méterre egy felhőlyukba. Itt megtaláltuk a hullámot, és felemelkedtünk 5000 méterre és mindjárt indultunk is. Indulás után sajnos gyenge szakasz következett, ki kellett repülni a Pampa felé, itt voltak lyukak a felhőtakarón. Chapelco (100 kilométerre van északra Bariloche-tól) vonalában egy gyenge emelésben 1 m/s-ben, amit 3000 méteren találtunk, felemelkedtünk 5600 méterre. Innen az idő bejavult, rotor sorok mutatták az emelőtereket, könnyen eljutottunk a Zapala vonalában lévő 200 kilométer hosszú hegyvonulathoz. Itt érezni lehetett, hogy sokkal könnyebb, megállás nélkül tudtunk siklani, miközben emelkedtünk. Mondta is Jean-Marie, ha a szél 260–270 fokról fújna, akkor ez a szakasz fantasztikus lenne. Felemelkedtünk 7600 méterre. Ahogy haladtunk észak felé, látszott, hogy a távolban valami nem stimmel. Zivatarok vonalban, északnyugat-délkeleti irányban rendeződve, zárták el az útvonalat. Persze továbbmenni nem lehetett, arról nem is beszélve, hogy a zivatarok a hullámot teljesen lerombolták. Teljesen más típusú légtömegek találkoztak, pechünkre. 320 kilométer után visszafordultunk. Bariloche-ba érve, a front mögött szárazabb levegő érkezett, a szél leállt, már csak termikelni lehetett. OLC-ben 704 kilométert, 7600 méteres magasságot és 7 óra 44 percet repültünk.

November 25-én megérkezett Jean-Marie svájci barátja és segítője Pierre Demules. Az volt a terv, hogy felváltva repülnek velem. November 27-én már vele repültem. 11 óra előtt szálltunk fel, a feladat 507 kilométeres hurok délre. Motorleállítás után még találtunk egy gyenge hullámot és felemelkedtünk 3050 méterre, de ott megszűnt, sőt a szél úgy elgyengült a későbbiekben, hogy a hullám leállt. Csak lejtőzni tudtunk, és a konvergencia vonalon erőlködni. 3 óra 47 perc után leszálltunk.

November 28-án megszületett az első előre deklarált befejezett hullámtáv, magyar–francia koprodukcióban, Jean-Marie közreműködésével. Feladat 530 kilométeres hurok délre. A szél 190–210 fok között fújt, ami ugye erőteljesen eltér az ideális 260–270 foktól, erőssége 40–70 kilométer/óra között volt. Nagyon gyenge hullám idő volt, annyira, hogy indulás után mindjárt le is estünk alacsonyra. De ebben az is közre játszott, hogy alacsonyan, 3500 méterről indultunk, mert a indulási vonal után szép hullámfelhő csalogatott minket. Jean-Marie meg is jegyezte, hogy ez a nap különleges, mert déli szélben az Andokban még nem látott hullámfelhőt. A felhő alá értünk, persze nem emelt, a szél meg délről fújt, be kellett menni a hegyek közé, keresni egy olyan gerincet, amely a szélre merőleges. Lejtőzés, rotor-termik keverékben kibányásztuk magunkat, majd felemelkedtünk 4600 méterre. A szép hullámfelhő még szebb lett, javasoltam, menjünk vissza emelkedni. Visszamentünk, és emelt 2 m/s-mal, felemelkedtünk 6000 méterre. Itt javasoltam, menjünk vissza újra jelentkezni, de mondta, nincs értelme, mert rekordot ebben a gyenge időben nem tudunk repülni, jó ha befejezzük a feladatot. Mint a végén kiderült, igaza lett. Elindultunk déli irányban, szembeszélben. Ahogy haladtunk előre, az idő javult, megint Esquelnél volt a legjobb. Innen egészen a fordulópont előtt húsz kilométerig semmi, de ott bejött egy 2–3 méteres emelés egy kelet–nyugat irányú gerinc mögött. Ezt kihagytuk, gyenge emelésben bementünk a fordulópontra, majd vissza a gerincre, de csak 1–2 m/s volt. Felemelkedtünk 5200 méterre, majd hátszélben nagy siklás Esquelig, ott fel 7100 méterre. Már azt hittem, innen gyerekjáték lesz, de tévedtem. Száz kilométeres siklás, és csak merül, merül. Száz kilométerre Barilochétól megint alacsonyra kerültünk, bementünk egy völgybe, ahol van egy település és egy reptér, El Bolson a neve. Jean-Marie mondta, hogy itt vagy megemelkedünk, és hazasiklunk, vagy motorindítás a reptér közelében, és hazamotorozunk. 2500 méteren a gerincek mögött, hegynívóban próbálkoztunk, ráadásul a szél is elgyengült, míg végre nagy nehezen, nagy türelemjáték után 0,7–1 méteres emelésben kiemelkedtünk 3400 méterre, aztán egy kicsit északabbra megint 3400-ra, végül sikerült 4000 méterre felemelkedni és hazasiklani. Befejeztük a feladatot, 530 kilométeres hurok, „fantasztikus” 61,85 kilométer/órás átlaggal. 9 óra 39 percet voltunk a levegőben. Talán életem legnehezebb, és leglassúbb 500-a volt. A teljesítményrepülésben az időjárás meghatározó tényező ma ilyen idő volt, ezt lehetett belőle kihozni.

November 29-én pénteken, reggeli után Jean-Marie hívott telefonon, és közölte, hogy az adóhatóság behívatta a hivatalba 11 órára. Késő délután beszéltünk legközelebb, ekkor tudatta, hogy az adóhatóság a gépet lefoglalta, kereskedelmi tevékenység után fizetendő adó elmaradása miatt. Hétvégén ügyintézés nincs, majd hétfőn, menjen be újra. Nehéz erre mit mondani, mert 11 évig nem volt probléma ebből, de most igen. Elgondolkoztató, hogy ki hívta fel a hatóság figyelmét erre? Nyilván a helyi repülőklubból volt valami „jóakaró″. Mindenesetre „megnyugtató”, hogy ilyen szánalmas, irigy emberek nemcsak Magyarországon vannak, hanem Argentínában is. De hibás a francia is, mert az adót mindenhol meg kell fizetni. „Adjátok meg a császárnak, ami a császáré, és Istennek, ami az Istené.”

29-én 30-án szélcsend volt, december 1-jén délután 5-kor befújt a szél, 2-ára, hétfőre az előrejelzés jó időt prognosztizált. Így is lett, az amerikai 400 kilométerre északra közel 2000 kilométert repült, OLC-ben DG1001-gyel, egy német 1300 kilométert Quintussal. Ezután december 5-éig nem volt hullámra alkalmas erősségű szél. Közben Jean-Marie küzdött az adóhatósággal, amelynek eredményeként december 5-én 17 órakor feloldották a tilalmat. Hét nap kiesett, talán a december 2-i a legértékesebb lett volna.

December 6-án ismét repültünk. Délután kezdett fújni a szél, 16 órakor felszálltam Pierre-rel. A feladat 530 kilométeres hurok délre. Délnyugati gyenge szélben próbálkoztunk, kezdetben 3050 méterre felemelkedtünk, de utána a szél legyengült, a hullám megszűnt, maradt a lejtő. 3 óra 22 perces repülés után leszálltunk.

December 6., az utolsó repülési napom. Délután kezdett a szél befújni. Gyenge időnek látszott, feladatot nem is jelöltünk ki. Felszállás után, északra fordultunk, mert abban az irányban hullámfelhők jelentek meg. A szél iránya jó volt, 261–280 fok közötti, de sajnos gyenge volt, 22–24 kilométer/óra 3000 méteren. Csak később, északabbra erősödött be 38 kilométer/órára. Gyenge 1–1,5 méteres emelésekben emelkedtünk, csak amikor a szél beerősödött, vele erősödött az emelés is 2 méteresre. Elmentünk Chapelcóig (90 kilométer) és vissza. OLC-ben 188 kilométert 4200 méteres magasságot és 3 óra 21 percet repültünk. Este megnéztem az OLC-t, majdnem leestem a székről, látom a „pilot comment” rublikában, hogy a német pilóta a Quintussal, tőlünk 430 kilométerre északra 13,5 méteres emelésben emelkedett, miközben mi 1 méteres emelésekben szöszmötöltünk. Igaz, ott a szél 80–90 km/óra volt.

Ezzel a patagóniai expedícióm befejeződött. Összességében a rendelkezésre álló 17 napból (Eredetileg 24 nap lett volna, de 7 nap levonva a gép zárolása miatt) 11 napon 11 felszállást, 58 óra 52 percet, 4144 kilométert repültünk. A legnagyobb magasság 7600 méter volt. Igazán nagy hullámidőt nem sikerült kifogni, így rekord sem született. De voltak szakaszok, amikor érződött, látszott, hogy itt nagy lehetőségek vannak. Megállás nélkül vágtatni 1000 kilométert, az azért nem lehet semmi! Viszont olyan hullámrepülési lehetőséghez jutottam, amilyenhez itthon, már csak a földrajzi és meteorológiai adottságokat tekintve is, lehetetlen lett volna. Mindehhez járult Jean-Marie Clement több évtizedes hullámrepülési gyakorlata, amire egy síkvidéki, mondjuk ki bátran, egy magyar vitorlázórepülő pilóta itthon soha szert nem tehet. Az írásomból is biztosan kiviláglik, hogy az Andokban való hullámtávrepülés azért egy kicsit más, mint az itthoni hullámban végzett helyi magassági repülések.

Mindegyik hullámspecialista, így Klaus Ohlmann, Jean-Marie Clement, Ditrich Memmert, Jean-Marc Perrin az Alpokban, Terry Delore az Új-Zélandi Alpokban, Jim Payne a Sierra Nevadában nőtt fel. Itt kezdtek a repüléssel megismerkedni, és szerezték meg hegyi repülési tapasztalatukat. Tehát az Andokba már mint nagyhegyi jártassággal rendelkezők érkeztek. Tanulságosnak kell lennie annak, hogy amikor a magyar válogatott keret a 80-as évek elején az Alpokban edzőtáborozott, többen gépeket törtek, egy személy meg is sérült. Ebben nyilván a hegyi repülés tapasztalatának a hiánya játszhatta a főszerepet. Nem egyszerű a hegyi repülés, teljesen más műfaja a vitorlázórepülésnek. Minden nagyobb világversenyen, ami a magas hegyek között zajlik, halálos baleset történik. Hans-Werner Grosse mondta, hogy a hegyek között nem lenne szabad versenyt rendezni. Ezt a mostani tapasztalatszerzés után csak megerősíteni tudom. A probléma az, hogy gyenge időben is adnak versenyszámot, ami érthető módon erőlködésbe csap át. Az erőlködés a magas hegyek között nagy általánosságban nem vezet jóra.

Olhmann is az expedíciói során kereskedelmi tevékenységet folytatott, (neki is voltak ebből problémái), a konténerben két Nimbus-4DM-et, és egy Stemme-t vittek le az Andokban. Több napja már nem fújt a szél, viszont ragyogó napsütés volt, és két osztrák pilóta elment repülni az egyik Nimbus-4DM-mel, termikrepülésre. Repülés közben a szárnyvég elakadt egy sziklában, mindketten meghaltak, a roncsot ki sem tudták hozni a hely megközelíthetetlensége miatt.

Amikor az utolsó nap leszálltunk, Jean-Marie azt mondta: oké, mostantól fogva egyedül repülhetsz, hozhatod a gépedet. Ezt a kijelentést, azért óvatosan kezelem. Ha jönnék is, csak jó hullámidőben mennék távra. A körülmények felmérése után az a véleményem, hogy az Andokba csak felszálló motoros géppel érdemes menni. Történt, hogy amikor megérkeztem, és megismerkedtem a helyiekkel, két argentin pilóta kifejezte azon óhaját, hogy szeretnének velem repülni nagy IS-sel. Nem zárkóztam el a lehetőség elől. Erre kétszer adódott volna alkalom, először még mielőtt a Nimbus megérkezett volna. Értem jött az illető, kimentünk a reptérre. 20 méteres szél fújt, 25-ös löketekkel. A vontatópilóta nem vállalta a repülést. Második alkalommal, akkor lehetett volna, amikor a Nimbust leállították. Hasonló volt a szituáció, mint az előző esetben, azzal a különbséggel, hogy a vontatópilótát már ki sem hívta repülni. Megjegyzendő, hogy ezen a napon repült az amerikai közel 2000 kilométert.

Talán nem is Bariloche a legjobb hely, mint bázis, az Andokban. A feladat függvényében hasznosabb lenne költözködni, mobilnak kell lenni. Ohlmann is mindig változtatta a bázist, attól függően, hogy milyen feladatot akart repülni. Talán ezért is eredményesebb annyival másoknál. Persze a mobilizálódásra itt van egy másik példa, Steve Fossett, aki két ASH-25Mi-t telepített le az Andok mentén, egymástól nagyobb távolságra. Az előrejelzés függvényében bepattantak Fosset buisness jet-jébe, és repültek a másik géphez, ha éppen az a hely kecsegtetett nagyobb eséllyel a rekordra. Tizenkét kisegítője volt, akik mindent mindig előkészítettek neki és pilótájával Delore-ral már „csak” repülni kellett. Delore volt az ész, Fossett meg a pénzeszsák.

Utánam jött még Jean-Marie-hez egy belga, egy amerikai, egy dán és egy chilei pilóta. Ennek a szezonnak Patagóniában, az egyik legérdekesebb vállalkozása az amerikai Perlan Project volt. A projekt végső célja a 100 ezer lábas, azaz 30 ezer méteres magasság elérése. Erre a célra, egy speciális túlnyomásos kabinnal rendelkező vitorlázógépet építenek az Egyesült Államokban. A vállalkozás főpilótája Jim Payne, többszörös világrekorder, hullámspecialista. Patagóniában keresi azt a legalkalmasabb helyet, ahol kísérletet tesznek majd a csúcsdöntésre. Ő is november közepén kezdte a repüléseket, Bariloche-től 420 kilométerre északra, Chos-Malalban. December elején költözött át Bariloche-ba. A kutatórepüléseket DG-1001 M-mel egy ausztrál pilóta társaságában végzi. Öt segítőjük volt, ebből kettő az argentin légügyi hatóság embere, hogy minden zökkenőmentesen menjen.(Például hogy ne zaklassa őket az argentin adóhatóság.) A projekt mögött jelentős tőkével rendelkező pénzemberek állnak, mint például az első űrturista, Dennis Tito, akit pár éve egy Szojuz űrhajóban két orosz űrhajóssal, 22 millió dolcsiért lőttek fel a világűrbe. Tehát a szakértelem és a pénz is biztosítva van, most már csak az a kérdés, fel lehet-e emelkedni vitorlázó repülőgéppel 30 ezer méter magasra. Kíváncsian várom a fejleményeket.

* * *

Indóház Online - Hivatalos oldal: hogy ne maradj le semmiről, ami a földön, a föld alatt, a síneken, a vízen vagy a levegőben történik. Csatlakozz hozzánk! Klikk, és like a Facebookon!

Kapcsolódó hírek