Elmúlt egy év
Hogyan is kezdődött? Valamikor 2012 januárjában keresett meg az Indóház főszerkesztője, Hámori Ferenc úr, és elmondta nekem, hogy szeretne az IHO című internetes újságjában egy új műfajt meghonosítani. Ez a műfaj pedig nem lenne más, mint a napjainkban oly nagy népszerűségnek örvendő blog. Felkért, hogy legyek az egyik szerzője ennek az oldalnak.
Természetesen azonnal igent mondtam a felkérésre, annak ellenére, hogy nem voltam – és a mai napig sem vagyok – teljesen tisztában a műfaj sajátosságaival, formájával, kereteivel, de úgy gondoltam, hogy megpróbálkozom vele, és abban az esetben, ha rosszul csinálom, majd figyelmeztet a szerkesztő, vagy rosszabb esetben az olvasók mondanak elmarasztaló véleményt. Szerencsére nem így történt.
Sokan kérdezhetik, hogy miért mondtam azonnal igent a felkérésre. Nos azért, mert miután harmincöt évig tartó mozdonyvezetői szolgálat után nyugdíjba mentem, úgy éreztem, valamit kezdenem kell a hosszú idő alatt felhalmozódott szakmai tapasztalattal, a sok emlékkel. Többek között ez volt az oka annak is, hogy a BGOK (Baross Gábor Oktatási Központ) alkalmazásában, a szimulátorok mellett oktatói feladatot vállaltam. Maga az írás nem volt idegen számomra, hiszen hosszú ideje, havi rendszerességgel jelennek meg cikkeim mind a mai napig a Mozdonyvezetők Lapjában, sőt, néhány írásom az Indóház című folyóirat oldalain is napvilágot látott már.
De mindezt kevésnek találtam. A Mozdonyvezetők Lapját szinte kizárólag masiniszták olvassák, a szimulátor mellett is főként velük találkozom. Én pedig szerettem volna gyakrabban és szélesebb olvasóközönséghez, a civilekhez is eljuttatni az üzenetemet, hogy bemutathassam a vasutat, a vasutas szakmát, ezáltal bontva le azt a régi, megcsontosodott sztereotípiát, amely szerint a vasutasok hülyék, ostobák, esetleg megszállottak. Nos, eme elképzelésem megvalósításához kínált remek lehetőséget az IHO-blog, én pedig megpróbáltam élni e lehetőséggel. Azt, hogy milyen sikerrel, döntsék el Önök!
Természetesen az írásaimnak megvannak a maguk fogyatékosságai, hiszen én csak egy szeletét ismerem a vasútnak, csak ezt a szeletet tudom átnyújtani az érdeklődőknek, a vasutat szerető és féltő embereknek, az olvasóimnak. Nem tudok elszakadni a mozdonyvezetői gondolkodásmódtól, ahogyan mondani szoktam, mindig, mindent a vezetőállás magasságából látok. Ennek ellenére azon dolgozom, hogy ne legyenek túlzottan egysíkúak a posztjaim.
Az idők folyamán hozzászoktam, hogy – ellentétben a nyomtatott sajtóval – az olvasók itt azonnal visszajeleznek, esetleg kritikát fogalmaznak meg, vagy egyszerűen csak kérdeznek, a kérdésekre pedig válaszolnom illik. A hozzászólásokból látom, hogy vannak, akik rendszeresen olvassák az írásaimat, akik, ha egy posztom után valamiért nem reagálnak, hiányérzetet váltanak ki belőlem. Azért is hasznosak e megjegyzések, kérdések, mert gyakran egy következő cikkem témájául szolgálnak. Így persze előfordulhat, hogy elkezdek írni egy sorozatot, de ha közben felvetődik egy másik, izgalmas kérdés, a sorozatot esetleg megszakítom, rosszabb esetben megfeledkezem róla. Most is van egy ilyen adósságom, hiszen az ingavonatokról szóló széria harmadik része még várat magára. Előbb-utóbb azonban az is elkészül.
Eleinte sokan indultunk úgynevezett (nagyon nem szeretem ezt a szót) bloggerek, sokan kezdtünk el írni, mára azonban néhányan teljesen lemorzsolódtak. Nem ismerem az okát, hogy a kezdeti lelkesedés miért hagyott alább. Egyelőre azonban még elegen maradtunk ahhoz, hogy a blog továbbra is színesíthesse az IHO választékát. Remélem, ez még sokáig így is marad!
