Füstbe ment terv?
Félreértés ne essék, én nem vagyok dohányos. Talán éppen ezért is vagyok nagyon érzékeny rá, ha valahol akaratom ellenére dohányfüstöt kell szívnom.
És ne higyje senki, hogy minden posztomban direkt megragadok minden alkalmat, hogy a MÁV-ot szidjam, de vannak olyan dolgok, amelyek mellett nehezen megy el az ember szó nélkül. Ilyen például az, amikor valaki bort iszik és vizet prédikál.
Történt ugyanis, hogy a minap vonatozni indultam két és fél éves fiammal, akinek – mondanom sem kell – szintén nem dohányfüst-inhalációs kúrát írt elő a gyermekorvos. Igaz, mindez még a türelmi időben, március legvégén volt.
Tudom én, hogy évtizedes szokásokat nehéz levetkőzni, és nehéz betartatni az utasokkal a dohányzási tilalmat az összes vonaton és vasútállomáson. Ezzel nem is volt gond, mivel utazásunk során dohányzó utast nem láttam egyet sem. Dohányfüstöt mégis szívnunk kellett. Ugye nem kell hosszasan ecsetelnem, hogyan lehetséges ez?
Mindig is bosszantott, amikor azt láttam, hogy épp maguk a vasutasok bagóznak tiltott helyen a vasút területén. Néhány éve biztosan megírtam volna a blogomra, ha már lett volna olyan, amikor azt láttam a Déli pályaudvaron, hogy egy kocsivizsgáló a hideg téli szél elől egy vasúti kocsiba húzódott be, amelyik az ötödik vágányon álló szerelvény végén, a bakhoz legközelebb állt. Ha legalább egy dohányzó fülkébe ült volna be, nem mondanék semmit, de őkelme éppen az 1-es fülkében foglalt helyet és gyújtott kényelmesen bagóra. Bizonyára a később abban utazó, nemdohányzó utasok nagy örömére!
Fiammal pedig ezúttal először a váróterembe mentünk jegyet váltani, ahol az a fajta dohányfüst fogadott, amelyik a sokáig magára hagyott égő cigaretta jellemzője. Ez nyilván nem egy utastól származott, hanem – különben jól érzékelhetően is – a jegyváltó ablak résén keresztül, a forgalmi irodából szállingózott be a váróterembe.
Ezek után már szinte féltem az átalakított By-kocsi egykori dohányzó szakaszában helyet foglalni. Sajnos a pontos sorozatjelét fejből hirtelen nem tudom, de ez az a kerékpárszállító előterrel kialakított kocsi, amelyikben a teremelválasztó fal eltolásával három ablakosztásnyi dohányzó hely lett kialakítva, míg a kocsi hetven százaléka nemdohányzóvá vált. Örömmel konstatáltam, hogy ott nem uralkodott dohányszag, ellenben a közeli célállomáson leszállva a peronon ismételten bagófüstben kellett megtegyük utunkat a kijáratig.
Figyelgettem az utasokat, a mozdonyvezetőket, a menesztőt, de sehol nem láttam dohányzó embert. Végül a peron másik oldalán álló szerelvény mellett várakozó jegyvizsgáló kisasszony kezében pillantottam meg a cigarettát, amellyel a végállomására érkezett vonat összes leszálló utasának lélegzetvételét keserítette meg.
Mást talán ez a kérdés nem izgat annyira, de vajon mit várunk el egy olyan vasúttársaságtól érdekeink védelmében, ahol a saját alkalmazottak nem tartják be a szabályokat, türelmi idő ide vagy oda? És innentől kezdve el lehet vonatkoztatni a dohányzástól, hiszen ahol erre nem ügyelnek, ott nem fognak ügyelni a tisztaságra, az utasok tájékoztatására vagy a biztonságukra sem! Legalábbis minden utazáskor azon tűnődhetünk, hogy most vajon az utazásunk mely körülményére fognak a vasutasok magasról tojni.
Igen, tudom: nem minden vasutas ilyen! És ezt én is tanúsíthatom, hiszen nagyon sok vasutas ismerősöm van, akikért akár tűzbe is merném tenni a kezem. Viszont az is kétségtelen, hogy a vasutasok egy jelentéktelen része aláássa az összes többi, becsületes vasúti alkalmazott renoméját.
Olyat viszont még sohasem hallottam, hogy egy MÁV-alkalmazottat kiközösítettek volna kollégái...
Az ellenpéldák történetét szívesen várom kommentek formájában.
Kapcsolódó anyagok