Mini harcigép, maximális siker? Bronco II. Afrikából Amerikába
A gép fejlesztéséről portálunk is beszámolt: az akkor még nem túlságosan könnyen kiejthető AHRLAC (Advanced High-performance Reconnaissance Light Aircraft) néven keltett méltán feltűnést a praktikus kis gép, amit eredetileg és elsősorban afrikai haderők számára fejlesztett két dél-afrikai cég, az Aerosud és a Paramount csoport, amelynek részvételével a napokban alakult meg a cég amerikai leágazása, a Bronco Combat Systems.
A névválasztás nem véletlen: az OV-10 Bronco az amerikai légierő, a haditengerészet és a tengerészgyalogság egyik „kedvenc” típusa volt a közeltámadó-felderítő szerepkörben, a hatvanas évektől vagy harminc éven át, utoljára a Sivatagi Vihar során vetették be, de dolgozott például a német légierőnél is. Nagyobb volt, mint az utódjelölt, két hajtóművel repült, de ugyanúgy jellemzője volt az ikertörzs és a vállszárny. A fejlesztés a North Americannél zajlott, amely aztán a Rockwell-fúzió után néhány évvel a Boeing-birodalom része lett.
A Bronco II/Mwari („Mindent Látó Lény) prototípusa 2014-ben repült először, 950 lóerős PT6-os hajtóművel, 2016 óta pedig a Boeing partnerségében készül számára az „integrált bevetési rendszer”, amelynek részei a felderítésre, megfigyelésre – például határőrizetre – szolgáló eszközök mellett a GPS-vezérlésű kis átmérőjű bombák is.
A rövid, nagyrészt kompozit-építésű törzsbe szerelik a 20 milliméteres könnyű gépágyút, a hat, szárny alatti felfüggesztési pontra rakétaindítók is kerülhetnek, a törzs alatt vannak a felderítést és megfigyelést szolgáló eszközök, beleértve a radart és az elektro-optikai, illetve infra-érzékelőt. A kétszemélyes gép nem túlságosan gyors, a maximális utazósebessége 272 csomó, de nem is ez kell, hogy legyen az erőssége, az viszont sokkal fontosabb lehet a maga feladatkörében, hogy a gazdaságos (toló)légcsavaros-gázturbinás meghajtás és a gondos aerodinamikai kialakítás révén hét és fél órát képes repülni.
A vállszárnyas elrendezés egyrészt remek kilátást biztosít a személyzetnek, pláne hogy a hajtómű és a légcsavar is hátul, az ikertartók között dolgozik. Ennek a tervezési elképzelésnek az az egyik előnye, hogy a gépágyú akadálymentesen működhessen, és ugyancsak egyszerűbb például a kisméretű rakéták indítása is. Ugyancsak a vállszárnyas elrendezés segíti, hogy a gép rövid és szinte teljesen előkészítetlen, burkolatlan pályán, magyarán valahol egy nagyobb tisztáson vagy a szavannán is képes legyen röviden fel- és leszállni, különösen, ha a behúzható futókhoz nagyobb átmérőjű kerekeket szerelnek. A felszálláshoz elég 550 méter, a gép mozgékonyságát a +8 és -4g túlterhelést is elviselő szerkezet garantálja.
A maximális felszálló tömeg 3,8 tonna, a hasznos terhelés teljes üzemanyag-feltöltés mellett 800 kilogramm körüli. A hátsó ülés alaposan megemelt, úgyhogy a hátul ülőnek is tökéletes a kilátása, miközben a személyzet biztonságát Martin Baker katapultülések javítják, a megfigyelő és a pilóta természetesen „nagyképernyős” többfunkciós kijelző rendszerrel dolgozik.
A Paramount csoport elnöke szerint a könnyű harci gép előnye, hogy kifejezetten erre a feladatra készült, tehát nem valamelyik kiképzőgép (mint az AT-6-os) vagy netán, ami manapság nem is egy típus esetében megtörtént, nem egy sikeres mezőgazdasági gép átalakítása. Minimális a karbantartási igénye is, üzemeltetése a lehető legrosszabb körülmények között is megoldható, talán ennél a gépnél hihető az alacsony, óránként ezer dollár körüli üzemeltetési költség is, ami a gyártó cég számításai szerint tizenketted része annak, amibe ugyanebben a feladatkörben egy „igazi” sugárhajtású harci gép bevetése kerül.
* * *
Indóház Online – Hivatalos oldal: hogy ne maradj le semmiről, ami a földön, a föld alatt, a síneken, a vízen vagy a levegőben történik. Csatlakozz hozzánk! Klikk, és like a Facebookon!
