Szomorú elsőség – egy mentőpilóta élettörténete 2.

1949. május 30-án, egy korábbi kérvénye alapján Tóth Györgyöt behívták a Néphadseregbe, és Szolnokra az I/1 repülőkiképző századhoz került, mint oktató. Az egység csatarepülő század volt és IL–10-es „Párducokkal” repült. Október 15-től rajparancsnoki beosztást kapott a Honvéd Kilián Repülő Hajózó Tiszti Iskolán.

Egy 1950. február 16-án kelt jelentésben felettesei így jellemzik: „Gyakorlatban közepesnél gyengébb képességű repülőgép-vezető. A szabályokat lelkiismeretesen betartja, szorgalmas, elméleti tudása magas színvonalú, katonai tudását rendszeresen fejleszti. Jó előadó. Szolgálatban nem ismer tréfát még a barátaival szemben sem, feljebbvalói parancsát azonnal és pontosan végrehajtja. Példának a maga szerény, de határozott egyéniségét állítja, a felelősségvállalás elől nem húzódzkodik. Erős, szívós, kitartó. Csapatjátékban kezdeményező. Öntevékeny. Nem fecseg, nem hangos. Szerény magaviseletű, csendes, világnézete derült. Mások hibáit kritizálja, emellett önkritikát gyakorol. Káros szenvedélye nincs, anyagi téren megbízható. Fegyelmezett, szerény, katonás, mégis befolyással tud lenni másokra.

Repülőgép-vezetői tudása még kiegészítésre szorul. Gyakorlati tudása hiányának oka az, hogy a régi hadseregben csak nagyon keveset és kis repülőgéptípusokon repült. Megfelelő gyakorlattal azonban ezt könnyen be fogja pótolni. Jó parancsnok lehet belőle.”

Eltávozást csak hétvégeken kapott és ilyenkor otthon szabadidejében leginkább két kedvtelésének, a motorozásnak és a fényképezésnek hódolt. Ha megvett egy motort, azt feljavította, rendbehozta, majd elcserélte egy nagyobbra. Kétkerekűi közül minden bizonnyal az utolsó lehetett a legbecsesebb példány, egy Matchless 350-es. Imádott fotózni, és érzéke is volt hozzá. Otthon a fürdőszobát sötétkamrává alakította, és ott hívta elő és nagyította a képeit. Ma a fotóalbumot nézegetve értékes képeket hagyott hátra.

1950. március 20-án a hajózó tisztiiskola állományába helyezték, a csata harcikiképző századhoz oktatóként. Június 15-én megkapta első előléptetését, a főhadnagyi rangot. A repülés mellett – kötelező jelleggel – igaz, csupán néhány alkalom erejéig, megismerkedett az ejtőernyőzéssel is. Első, úgynevezett szoktató ugrását 1950. augusztus 12-én hajtotta végre 800 méterről egy Li–2-esből. A második alkalomra október 16-án került sor, amelyet leszereléséig még négy követett.

1951. október 1-jétől 1952. július 15-ig ezredparancsnok-helyettesi beosztásban légilövész-technikusként teljesített szolgálatot, majd ezután a vegyes ezred légilövész-vezetőjeként. 1952. szeptember 7-én századossá léptették elő.

Az IL–10-es mellett más típusokon is rendszeresen repült, így a Jak–11 Ölyv, Jak–18 Fürj, Zlin–381 Fecske, UT–2 Galamb, és a Lepke vitorlázógép botkormányánál is jó pár órát begyűjtött. Úgy tűnt, hogy a dolgok kezdenek egyenesbe jönni. Újból repülhetett és folyamatosan haladt felfelé a ranglétrán. De a politika az élet minden területére beszivárgott. Jókora előnyt jelentett, ha valaki párttag volt, de aki katona volt, ráadásul a repülő fegyvernemnél, annak szinte kötelező volt. És ez alól ő sem lehetett kivétel. Tagja volt az SZDP-nek, majd az MKP-nek, 1948 júniusától az MDP-nek és ezeken kívül az Egészségügyi Szakszervezetnek is. Annak ellenére, hogy a rendszer minden elvárását teljesítette, még így sem lehetett biztos a dolgok menetében.

Valószínűleg nem vetett jó fényt rá nézve, hogy idősebbik öccsét, aki műegyetemi hallgatóként a Maszovletnél töltötte gyakorlatát, 1950 júliusában az ÁVH letartóztatta és államellenes bűncselekményért nyolc év börtönre ítélte. A politikai tisztek árgus szemekkel figyelték az embereket, és egy apró kis hiba is elég volt a konfliktushoz. Ki tudja, miért, de a Szolnokon eltöltött idő alatt többször is be kellett nyújtania önéletrajzot, amelyek egyike lavinát indított el.

1953. július 6-i keltezéssel egy kiegészítést nyújtott be a márciusban beadott önéletrajzához, amely a párt szemében kínos részleteket fedett fel. Ebben többek között leírta, hogy a Tatán eltöltött gimnáziumi évek alatt a piaristáknál tanult, és a kapucinusoknál volt bentlakó, majd Vácon ugyanezen rendnél folytatta tanulmányait és ott pedig a papneveldében volt bentlakó. Saját bevallása szerint édesanyja erőszakolta a papi pályára, amiért ő viszont nem rajongott, így azért, hogy kikerüljön onnan, elhanyagolta tanulmányait, megbukott és kirúgták.

1952. november 1-jén házasságot kötött. Az esküvőre hazautazva édesanyja már mindent elrendezett, így – anyósa óhajának is eleget téve – a polgári házasságkötés után a rákoskeresztúri templomban is kimondták a boldogító igent. A laktanyába visszatérve azonban erről nem tett említést. A házasság nem bizonyult hosszú életűnek, másfél havi együttélés után különváltak útjaik.

Több sem kellett a politikai elhárító tisztnek. Azonnal jelentést írt, amelyben felrótta, hogy Tóth György elvtárs azelőtt sehol sem beszélt papnövendéki múltjáról és hazudott egyházi esküvőjét illetően is, mert a laktanyába visszatérve letagadta azt. Mi több, bűneként rótta fel, hogy szabadidejét szórakozóhelyeken tölti hölgyek társaságában. Úgy tűnt, hogy a politikai tiszt számára valamiért érthetetlen volt, hogy egy fiatal és jóképű férfi – egy sikertelen házasság után – kedveli a hölgyek társaságát, mi több, viszonzásra is talált. Ezek a „bűnök” megbocsáthatatlanok voltak, így a tiszt javasolta a pártból való kizárását, amit még abban a hónapban foganatosítottak is. Sajnos az nem derült ki, hogy ezért vagy sem, de még ebben az évben leszerelt és 1953. október 30-tól tartalékos állományba helyezték. Öccse visszaemlékezése szerint egy ejtőernyős ugrás alkalmával eltörte a lábát és ezután vált meg a hadseregtől. Az ejtőernyősnaplója szerint utoljára 1953. május 19-én ugrott.

Szárnyaszegetten ismét polgári foglalkozás után kellett néznie. 1953. december 1-jétől a Ganz Vagon- és Gépgyárban kapott állást, diszpécserként. 1955. május 14-én megnősült és 1956. március 28-án megszületett első gyermekük, aki édesapja után a György nevet kapta. A Ganznál töltött ideje alatt esti tagozaton beiratkozott a Gépipari Technikumba, és az október 23-i események is itt érték.

Zűrzavaros napok követték egymást. A gyárba csak 25-én tudott bemenni, de onnan mindenkit hazaküldtek. November 17-én újból bement, hogy felvegye fizetését, de az úton ismét felcsillant a remény, hogy pilóta lehet. Az utcákon plakátok tucatjai hirdették, hogy Karhatalmi Szolgálatra jelentkezőket várnak.

A pilótafülkéhez ismét az egyenruhán keresztül vezethetett az út, így habozás nélkül jelentkezett. Ráadásul kapóra jött a lehetőség, hogy ezzel talán párttagságát is visszaszerezheti, ami abban az időben egy pilóta számára elengedhetetlen volt. Talán az újrakezdés lehetőségébe vetett hit miatt sem tartott legjobb barátjával, Ledényi Józseffel, amikor az egykori repülőgép-szerelő elhagyta az országot. Tóth itthon maradt, pedig az ország elhagyását Ledényivel együtt tervelték ki. Legfiatalabb öccse, Lajos is jobbnak látta, ha elhagyja hazáját és november 29-én átlépett a határon, majd onnan az Egyesült Államokba emigrált.

A 2. Karhatalmi Parancsnoksághoz vezényelték és szakaszparancsnokként azonnal beosztották. Az egység állomáshelyei időről időre a város különböző pontjain voltak. Feladatuk közé tartozott az őrjáratozás, a rongálások megakadályozása, a nagy értékű üzemek és gyárak berendezéseinek megóvása, de ők biztosították a Mezőgazdasági Kiállítás területén raktározott segélyszállítmányok őrzését és elosztását is.

A forradalom lassan elcsitult. 1956. december 30-án sikerült visszaszereznie párttagságát, de a hadsereg még most sem tudott repülőgépvezetői állást biztosítani neki. Így 1957. május 6-án leszerelt és belépett az újonnan megalakult Magyar Repülő Szövetségbe. Végre ismét repülhetett és ez alkalommal a lehetőség már szilárdabbnak bizonyult.

Tóth György élettörténetét egy hét múlva folytatjuk.