Szomorú elsőség – egy mentőpilóta élettörténete 3.

A II. világháború után az ország romokban hevert. A háború előtt működő szervezetek vagy megszűntek, vagy akadozva működtek. 1948-ban megalakult az Országos Mentőszolgálat, de külön szervezet híján betegeket repülőgéppel sürgős esetekben csak a hadsereg és a polgári repülőszolgálatok szállítottak alkalomszerűen. Dacára annak, hogy ezek az esetek bebizonyították a légi betegszállítás előnyeit, sokáig semmi előrelépés sem történt.

Wittinger Kálmán, a magyar repülés egyik legkiemelkedőbb alakja, forgalmi és berepülőpilóta, kidolgozta a légi betegszállítás szervezési és működési tervét. Az ok, amiért az ügyet oly elhivatottan kezelte, saját hitvallása volt: „…a repülőgép az elmúlt háborúk alatt már annyi kárt okozott, fájdalmat, halált osztott, hogy létre kellene hozni egy olyan felhasználási módot, amelyről az ennek ellenkezője is elmondható… szállítson beteget, sérülteket, és lásson el effektív mentést…” Elképzeléseit 1954-ben be is nyújtotta az Egészségügyi Minisztérium miniszterhelyetteséhez, amelyben összefoglalta a Maszovletnél végrehajtott ilyen célú repülések tapasztalatait, de javaslata süket fülekre talált.

1957-ben Rónai Rudolf repülésügyi kormánybiztos kezdeményezésére megalakult a Magyar Repülő Szövetség, majd a szervezet keretén belül a mezőgazdasági és az egészségügyi szakág. Végre lehetőség nyílt a korábbi tervek megvalósítására, így az utóbbi csoport vezetőjének a nagy tapasztalatú pilótát, Wittinger Kálmánt nevezték ki. Az elmúlt évek kudarcai ellenére lelkesen vetette bele magát elképzeléseinek megvalósításába. Elvét, tehát hogy a mentőrepülés a háborús pusztításokkal szemben kell, hogy bizonyítsa az embereknek a repülés emberséges mivoltát, Tóth György is magáénak érezte, és valószínűleg ez nagyban hozzájárult ahhoz, hogy a légimentést választotta hivatásául.

A szolgálat repülőgép-állományát kezdetben három Jak–12-es alkotta, amiket a Néphadsereg az 1956 utáni leépítést követően adott át. A repülőket Wittinger Kálmán és Takács Ottó repülték át Budaörsre, ahol a két jobb állapotú gépet fehérre festették, szárnyukra és törzsükre pedig vöröskeresztek kerültek. A két gép a HA-MEA és a HA-MEB lajstromjeleket kapta. A harmadik Jak üzemképtelen volt, így azt a két üzemelő gép javításainál alkatrésznek használták fel.

A szolgálat működéséhez tapasztalt pilótákra és műszaki személyzetre is szükség volt, így Wittinger régi barátaihoz fordult, akikről tudta, hogy remek és tapasztalt pilóták. Így került a csapatba Tóth György is, majd Sz. Varga Pál és Gyulai Andor. Gyulai 1957. augusztus 4-én a szentesi repülőtéren megrendezett repülőnapon életét vesztette, amikor gépe a ballonvadászat közben összeütközött Pálóczy Ferenc gépével. Pálóczynak sikerült kiugrania, de Gyulai a gépével együtt lezuhant. Helyére a szolgálathoz Heréb István érkezett. A műszaki gárdát négyen alkották: Müller Antal, Siklósi Sándor, Molnár Imre és Kocsis Ferenc.

Tóth György az MRSZ-nél első repülését május 17-én hajtotta végre egy Po–2-essel. A szervezet júniusban kezdte meg rendszeres működését, és ő a kezdetektől fogva részt vett a munkában. Repülési naplójából kiderül, hogy július 3-án hajtotta végre első ellenőrző repülését egy Jak–12-essel, minden bizonnyal az egyik mentőgéppel. A napló szerint ettől kezdve már rendszeresen repülte a típust a legkülönfélébb útvonalakon.

Már a megalakulás első heteiben nyilvánvalóvá vált, hogy az eredményes működéshez modernebb és gyorsabb repülőgépekre lesz szükség. Június elején az MRSZ átadta a csoportnak a HA-AEB lajstromjelű Aero–45-ös gépét, majd nem sokkal ezután Wittinger Kálmán Taszárról repült át egy ugyanilyen típust, amely a HA-AEC lajstromot kapta.

A frissen megalakult szervezet azonnal a mélyvízben találta magát, ugyanis az ország északkeleti részén kitört a súlyos Heine–Medin-járvány, vagy közismertebb nevén a rettegett gyermekbénulás. Az alattomos betegséget egy polivírus okozza, amely elpusztítja a gerincvelőben lévő mozgató idegsejteket, így attól függően, hogy melyik szerv idegsejtjei pusztultak el, bénulás áll be. A legsúlyosabb helyzetben a légzésbénult betegek voltak. Számukra az egyetlen esélyt a vastüdő jelentette, ami viszont csak a budapesti Szent László Kórházban volt.

Az első mentő célú repülésre 1957. július 29-én került sor, amikor Miskolcról két légzésbénult kisgyereket kellett Budapestre szállítani. Versenyfutás kezdődött az idővel. A betegség olyan rohamos ütemben terjedt, hogy mire odaértek egy betegért, volt, hogy további hármat szállítottak ki a reptérre. A betegek többségét Miskolc környékéről szállították, így egy időre a város repülőterére is kitelepültek. Hamarosan éjszakai szállításokra is szükség lett, így – kezdetleges eszközökkel bár, de – ennek megfelelően is berendezkedtek. Leszállójelként egy égő olajtepsi szolgált, a reptér végére pedig egy mentőautó állt be és világította meg reflektoraival a pálya végét. Sokszor három vagy négy csecsemőt fektettek egy hordágyra és így repültek velük Ferihegyre. Az első két hónapban a szolgálat két gépe 224 beteget szállított – amelyből 110 paralízises gyermek volt – és 24 000 km-t repültek.

Tóth György augusztus 14-én teljesítette ellenőrző repülését az Aero–45 típuson Wittinger Kálmán főpilóta felügyeletével, és ettől kezdve a Jak–12-es mellett, rendszeresen szállított betegeket a kétmotoros géppel is. A betegszállítás mellett egy ideig a Repülőszövetségnél is folytatta munkáját, ahol több más típuson a legkülönfélébb feladatok vártak rá. Az Aero–45 és a Jak–12-es mellett Fecskével, Po–2-essel és Kányával is repült. Oktatott, műrepülő bemutatót tartott Fecskével, berepüléseket végzett, vitorlázót vontatott, és volt, hogy Po–2-essel filmforgatáson vett részt.

Akkoriban egy másik betegség is rettegésben tartotta az országot, a szamárköhögés. A kór kezelésére akkoriban egy különleges eljárást dolgoztak ki. A betegeket néhány ezer méteres magasságba repülni vitték, mert az ott uralkodó viszonyok jótékony hatással voltak a gyógyulásukra. Első alkalommal augusztus 2-án vitt egy ilyen beteget magassági kúrára 3000 méterre egy Fecskével. A szolgálat rendszeresen végzett ilyen repüléseket, amelyek eredményeképpen 30 kisgyermek gyógyult meg.

Azt nem tudni, hogy pontosan mikortól, de 1957 szeptemberében – Wittinger Kálmán főpilóta mellett – ő volt a szolgálat parancsnoka. A Népakarat című napilap 1957. szeptember 3-i számában megjelent cikk néhány érdekes adatot is felfed:
„Tóth György pilóta, a légiszolgálat parancsnoka elmondotta, hogy a repülő mentők SZTK-betegeket ingyen szállítanak, másoknak egy kilométer 5 forint 10 fillérbe kerül.”