Tizenkilenc nap alatt, sodródva a Föld körül

Azon a tizenöt évvel ezelőtti napon két ember, no meg a fél világ, amely figyelte őket, már tudta, hogy valami nagyon nagy dolog sikerült, sőt: a siker már akkor eldőlt, amikor két nappal korábban az a két ember Mauritániánál átrepülte a „célvonalat”. Vagyis azt a hosszúsági kört, amelynek mentén még március elsején elstartoltak. De azért még nem volt olyan egyszerű a dolog, még meg is kellett érkezni, le is kellett szállni a repülés végén. 1999. március 21-én tehát (két, az előző években történt sikertelen kísérlet után) Egyiptomban a sivatagban lezárult egy nagy utazás, ami, bízvást mondhatjuk, ennek a műfajnak a legromantikusabb megvalósulása volt: két pilótának ballonnal sikerült leszállás nélkül körberepülnie a földet.

A Breitling Orbiter 3 egyrészt egy hatalmas, kétrétegű hosszúkás ballon volt, a belső körben egy héliumos cellával, amely körül a külső részt meleg levegő emelte, vagyis ez az 55 méter magas jószág a gáz- és a hőlégballonok izgalmas vegyüléke volt. Rá függesztették az 5,4 méter hosszú, henger alakú hermetikus kabint, amelynek az üres súlya két tonna alatt maradt, hála az anyagát alkotó könnyű, de nagyon szilárd kompozitoknak. A kabin oldalára voltak függesztve a hőlégballonszerephez szükséges gáztartályok, amelyek egy része csak induláskor és a kezdeti emelkedési szakaszban kellett, aztán megszabadulhattak tőlük. De nagyon fontos volt, hogy a ballon képes legyen beleemelkedni abba az áramlásba, a jetstreambe, amely aztán valóban megbízhatóan végigsodorta az Orbitert a Szaharától a Szaharáig, több mint negyvenezer kilométeres útján.

Ennek megfelelően a ballon a túlnyomásos kabinnal 11 ezer 300 méterre emelkedett legmagasabbra, és olykor az áramlás 120 csomós sebességgel sodorta kelet felé. Egy ilyen szerkezet valójában a repülés irányát csak azzal tudja befolyásolni, hogy változtatja a repülés magasságát, a legcélirányosabb áramlatok megtalálásával, ebben a meteorológuscsapat segítette a pilótákat. A legnehezebb feladatot az jelentette, hogy a kínaiak nem engedélyezték az átrepülést, csak a 26. szélességi fok alatt, ezután kifejezetten szerencsés meteorológiai konstelláció kellett ahhoz, hogy mégis jó pozícióban kezdhessék meg a Csendes-óceán átrepülését.

A két ballonpilóta közben háromszor nyolcórás váltásokban töltötte az időt: mindegyikük nyolc órát aludt, majd nyolc órát dolgozott együtt a másik utassal, végül nyolc órát töltött egyedül megfigyeléssel és a rendszerek őrzésével, amíg a másik az egyetlen priccset elfoglalva aludt. Mellékhelyiségük is volt, de a fűtésük nem sikerült túl erősre, volt, amikor csak nyolc fok volt a kabinban, éjszakánként olykor jég rakódott le az érzékeny műszerekre, amit óvatosan újra és újra el kellett távolítani a berendezésekről. Sőt, előfordult, hogy az egész ballon le kellett, hogy süllyedjen háromezer méter alá, annak érdekében, hogy a külső burkolatról leolvadjon a jég. Volt ennél keményebb kalandjuk is, egy ízben egyikük a kabinból kihajolva kalapáccsal kellett, hogy helyrehozzon egy elromlott gázszelepet, amíg a másik a lábánál fogva tartotta: hosszú napok elteltével ez volt az első eset, hogy kinyitották a tetőajtót, de legalább átszellőzött a kabin...

A repülés vége felé a pilóták azt remélték, hogy Egyiptomban a nagy piramisok közelében szállnak majd le, ez végül is nem sikerült, de az, hogy a rossz idő miatt nyolcvan kilométerrel korábban kellett földet érniük, nem von le sokat a teljesítményükből. Meg még az sem, hogy a különös milliomos-kalandor és repülésimádó Steve Fosset 2002-ben szólóban is körbeballonozta a földgolyót, aztán megtette ugyancsak egyedül és ugyancsak leszállás nélkül a hatalmas utat egy repülőgépen is.

Mindenesetre a ballonos föld körüli repülés után már elég kevés hasonló nagy repülés maradt hátra, de egy mindképp: hamarosan bemutatják a svájci Payerne-ben azt a repülő szerkezetet, a Solar Impulse 2-t, amelynek révén a bátor pilóták jövőre, kizárólag napenergiával meghajtott gépükkel, ugyancsak leszállás nélkül akarják a földet körberepülni.

Akik a Solar Impulse 1. eddigi útjait figyelemmel kísérték Svájctól Spanyolországon át Marokkóig, majd tavaly az Egyesült Államok nyugati partjától a keletiig, azok jól tudják, mi a kapcsolat az egykori ballonos repülés és a jövőre tervezett vállalkozás között. Sőt, érdemes alaposabban visszamenni az időben. Egy Auguste Piccard nevű úr egy héliummal töltött ballon alá függesztett gömb-alakú kabinban az első ember volt, aki eljutott a sztratoszféráig: 1931-ben 15 ezer 781, majd egy évvel később csaknem 17 ezer méter magasra emelkedett. Fia, Jacques Piccard a Trieszt batiszkáf merülőhajó segítségével 1962-ben eljutott a Föld legmélyebb pontjára, a Mariana-árok fenekére, majdnem 11 ezer méter mélyre.

Jacques fia, Auguste unokája, Bertrand volt az, aki 1999 márciusában Brian Jones ballonkonstruktőr és pilóta társaságában 19 nap, 21 óra és 49 perc alatt, összesen 46 ezer 600 kilométer megtétele után körberepülte a földet. És igen, ugyancsak ő, Bertand Piccard, a Solar Impulse program egyik alapítója és pilótája az, aki reméli, hogy jövőre az új Naprepülőgéppel ismétli meg a tizenöt évvel ezelőtti bravúrt.

* * *

Indóház Online - Hivatalos oldal: hogy ne maradj le semmiről, ami a földön, a föld alatt, a síneken, a vízen vagy a levegőben történik. Csatlakozz hozzánk! Klikk, és like a Facebookon!