X-15: űrhajózás szárnyakon

Hatvan évvel ezelőtt a különös, feketére festett jószág 37 ezer 500 lábon leoldott az őt jobb szárnya alatt hordozó (ugyancsak legendás) NACA (később NASA) B-52-esről, vagyis 1959. június 8-án, egyelőre csak „drop-tesztként”, még hajtóművei ereje nélkül először repült az X-15-ös. Megindult az űrbe való kijutás alternatív, sokak szerint „igazi” formájának párhuzamos fejlesztése, vagyis hogy az atmoszférában is irányítható, szárnyas konstrukciókkal küldjék földkörüli pályára a Föld küldötteit. Ma már kevesen emlékeznek rá, de az ötvenes években még ez tűnt fő iránynak: repülőgép és űrhajó egy szerkezetként. De az űrverseny logikája az amerikaiakat is rákényszerítette, hogy ők se ebben gondolkodjanak.

A szovjetek Gagarin repülésével évtizedekre kijelölték az egyszerűbb utat és a módszert, két- vagy háromlépcsős, eredetileg fegyver hordozására szolgáló rakéták csúcsára illesztették a szűk kabint, az űrhajó tehát függőlegesen indult, majd útja végén ejtőernyőkön függeszkedve ért földet (az amerikaiak esetében óceánt), így repültek a Vosztok és a Mercury-űrhajósok.

Mindeközben azonban az 1954 óta a NACA, a légierő és a tengerészet közös programjaként fejlesztett, nagyrészt titán-ötvözetekből épült, mindössze 6,7 méteres fesztávolságú North American X-15 is egyre fantasztikusabban teljesített, de egyre kevésbé figyelt a világ ezekre a szenzációkra. A három gép 1968-ig összesen 199 alkalommal végzett szabad repülést, az első kettőt, beleértve a hatvan évvel ezelőtti első önálló siklórepülést, a North American berepülő pilótája, Scott Crossfield hajtotta végre.

Évekkel később a gép A2-es változatával - ledobható póttankok, egyetlen de nagyon erős rakétahajtómű, hosszabb és megerősített törzs - William Knight csaknem hétszeres hangsebességgel – óránként 7273(!) kilométeres földhöz viszonyított sebességgel - állított be az atmoszférában, pilótával repülő gépek körében azóta sem megdöntött világrekordot, Joe Walker pedig kétszer vitte az X-15-öst az űr határának számító száz kilométeres magasság fölé.

A B-52-es rendszerint az Edwardstól 550 mérföldnyire, 45 ezer láb magasan bocsájtotta útjára a gépet a szárnya alól, így az X-15-ös összes üzemanyaga felhasználható maradt a nagy magasságú, vagy a hiperszonikus repülésre, utóbbiakat elég volt harminc kilométeres csúcsmagasságban végrehajtani.

Majd a gép siklásban ért földet az Edwards leghosszabb, a kiszáradt tómederben kijelölt pályáján, hagyományos orrfutóval és a törzs végén kibocsátott csúszótalpakkal, de a landolás előtt még le kellett robbantani a farokrész alatti pótvezérsíkot. És ne felejtsük el, a nagy sebességű megközelítés elsőre kellett, hogy tökéletes legyen, hajtóművek híján kevés volt az esély a korrekcióra.

Amikor a repülések véget értek és a két megmaradt példány múzeumokba került – az egyik ma is a washingtoni Smithsonianban látható, a másik a légierő gyűjteményének éke a Wright-Patterson bázison Daytonban, Ohio államban -, a közfigyelem már végképp másfelé fókuszált, a Holdat célzó Apollo programra. Ugyanakkor szó nincs arról, hogy az X-15-ös kísérletek az űrhajózás számára hiábavalóak lettek volna.

A magassági repülések során tökéletesítették az orr-részbe és a szárnyvégekbe szerelt, kis fúvókákkal való kormányzást olyan közegben, amikor az aerodinamikai kormányzás a ritka légkörben és a súlytalanság beálltával már nem működik. Másrészt az űr határvidékéről a sűrűbb légkörbe süllyedő gépek sokat segítettek a hatalmas hőterhelést kiálló legmegfelelőbb anyagok, a legjobb, a személyzetet védő szigetelések és a sűrűbb légkörbe való belépés legmegfelelőbb repülési profilja megtalálásában, például sok évvel később az „igazi űrrepülőgép” számára.

Több súlyos, de nem halálos baleset történt a repülések során, volt, amikor a hajtómű hibája miatt az egyik gép a szokásosnál nagyobb tömeggel és sebességgel érkezett és megroppant a törzs, egy másik landolás során az egyik csúszótalp tört el és a gép a hátán állapodott meg, de a pilótája ekkor sem sérült meg, mint ahogy Crossfield is megúszott egy robbanást egy hajtóműpróba során. Michael Adams viszont életét vesztette, amikor a gép átesett, és háton dugóba került.

A tizenkét pilóta között ugyanakkor volt egy, akinek a nevét később nagyonis szárnyára vette a világhír: a Holdra először lépő Neil Armstrong ötödik repülése alkalmával 63 kilométer magasra vitte az X-15-ösét. Egy másik hiperszonikus pilóta, Joe Engle pedig az igazi összekötő személyiség a jövő felé: egyike volt a Space Shuttle berepülőinek.

Az X-15 volt tehát igazából előfutára az űrsikló rendszernek, amelynek gépei az első, többször felhasználható űreszközökként évtizedeken át szolgálták a földkörüli térség meghódítását, de ugyancsak az X-15-öst tekintheti ősének nem is egy, ma is fejlesztés alatt álló űreszköz, például az amerikaiak titokzatos X-37-ese, vagy akár a Virgin Galactic SpaceshipTwo turista űrhajója, amely hasonlóan rövid űrbeli tartózkodást ígér, de már fizető utasoknak is.

* * *