A Föld körül, az óriásgép szárnya alól!

Október negyedikén volt tíz éve, hogy egy rakétahajtóműves szerkezet egy pilótával 112 kilométer magasra emelkedett, vagyis egyértelműen túljutott az űr 100 kilométeres alsó határán, mindezt úgy, hogy két héten belül másodszor repült. A SpaceShipOne ezzel teljesítette a tízmillió dolláros Ansari X díj feltételeit, vagyis az emberi űrrepülés első olyan sikeres eszköze lett, amely magánvállalkozásban épült, és többször felhasználható jármű volt. (Ugyan a hatvanas évek fantasztikus rakétarepülőgépe, az X-15-ös kétszer is az űrhatár fölé emelkedett, 105,9, majd 107,8 kilométeres magasságba, csakhogy állami vállalkozásként, a NASA és a légierő kísérletsorozata keretében.)

A SpaceShipOne, amit most a Smithsonian repülési és űrmúzeumban láthat a nagyközönség, a legendás tervező, Burt Rutan szülötte, akárcsak az a hordozó, a WhiteKnightOne, amely a rakétagépet a magasba emelte az indításhoz. Ez a kettős azonban csak úgymond a technológiai demonstrátora volt annak a párosnak – SpaceShipTwo és WhiteKnightTwo – amely a Virgin Atlantic vállalkozásaként talán már jövőre valóban fizető utasokat szállít a kaliforniai Mojave űrrepülőtérről egy összesen két órás útra, amiből másfél óra az emelkedés a hordozó alatt, majd fél óráig tart a saját rakétahajtóművel való ballisztikus pálya megrepülése az űrig, aztán néhány perc súlytalanság után a siklásban történő visszatérés a Földre.

A program feltehetően döntő pillanata volt, amikor a NASA tavaly bejelentette, a személyenként 200 ezer dollárt fizető űrturisták mellett bizonyos repülésekre az űrhivatal is kibéreli a gépet. Innentől kezdődött el a találgatásoknak az a korszaka, vajon nincsenek-e nagyobb szabású tervek a már elkészült, vagy a jövőben fejlesztendő magánűrhajókkal, nem próbálkozik-e a vállalkozás olyan rendszerrel, amely már nem csak ballisztikus pályán „fel-le” utazásokra, űrugrásokra képes, hanem a Föld megkerülésére is utasaival.

Innen pedig már csak egy lépés lenne az, hogy a magán űrrepülőgépnek valamiféle kapcsolódása legyen ahhoz a programhoz, amely a nemzetközi űrállomás amerikai személyzetének szállítására szolgáló űrrendszer kidolgozását célozza. Mint arról beszámoltunk, ezt a tendert néhány hete megosztva a Boeing és a SpaceX nyerte, mindkettő a hagyományosnak tekinthető megoldással, vagyis a kapszula egy rakéta csúcsára szerelve emelkedik az űrbe, kapcsolódik az űrállomáshoz, majd ballisztikus pályán tér vissza a légkörbe és ereszkedik ejtőernyőn a felszínre (tengerre vagy szárazföldre). Ami mindkét koncepcióban radikálisan új, az az űrhajónak – a SpaceX esetében a hordozórakétának is – a többszöri felhasználhatósága. A harmadik, vesztes pályázó a Sierra Nevada Corporation úgynevezett Dream Chaser űrhajója, vagy inkább űrrepülőgépe volt, amelyet szintén rakéta emelne orbitális pályára, de ugyanúgy siklógépként érkezne a Földre, mint a 2012-ben leállított űrsiklók.

Vagy akár a SpaceShip-gépek. És itt a gyökere a most meghirdetett új programnak. Burt Rutan és csapata ugyanis időközben megkezdte egy új űrrendszer, a WhiteKnight-SpaceShip logikáján alapuló, de annak radikálisan nagyobb változataként készülő Stratolaunch tervezését, amelynek hordozógépe gyakorlatilag két Boeing 747-es összeépítésével, hat hajtóművel készülne, 110 méter feletti fesztávolságával ez lenne a világ legnagyobb repülőgépe. Az ikertörzsek közé illesztett rakéta tíz kilométer magasan válna le az anyagépről és kezdhetné meg repülését földkörüli pályára, hattonnányi hasznos teherrel.

Nos az ISS felé személyzeteket szállító harmadik pályázó, a Sierra Nevada most a tender veszteséként a Stratolaunch programhoz kapcsolódva próbál új életre kelni, vagyis a hétszemélyes kis űrrepülőgép nem egy hordozórakéta csúcsán függőlegesen indulna az űrbe, hanem egy a Stratolaunch hordozógép törzsei közé függesztett méretes rakétával. Az űrugrásos űrturizmust pedig a Dream Chaser emelhetné új dimenzióba, hiszen ez a szerkezet már valóban földkörüli repülésre készül, vagyis nem hatperces űrugrással, hanem egy igazi orbitális élménnyel lehetne megjelenni a piacon.

A bejelentés, vagyis hogy a Dream Chaser mini űrrepülőgép a tendervesztés után átjelentkezik a Stratolaunch óriás hordozógépe alá, néhány nappal azután született, hogy a Dream Chasert fejlesztő Sierra Nevada Corporation jogi úton próbál elégtételt venni, amiért a NASA nem az ő koncepcióját fogadta el. Ez az eljárás pedig száz napra megbénítja a NASA tevékenyéségt is az elfogadott programokkal kapcsolatban. A Sierra Nevada szerint az ő „lifting body” megoldása lett volna a legolcsóbb, de az űrhivatal feltehetően nem csak ezt mérlegelte, hanem hogy milyen gyorsan és milyen megbízhatósággal készül el majd működik a rendszer. És az előző évtizedek tapasztalatai az űrrepülőgéppel inkább a kapszulák felé terelte a döntést.

Lassan valóban kezd tisztulni a kép, a jónéhány magánvállalkozás, amely valamiképp hasznos teher és űrhajósok vagy űrturisták űrbe juttatására szolgáló rendszereket fejleszt, keményen versenyez, de ha kell, racionális együttműködésre is hajlandó egymással. Mindenesetre az már látszik, hogy a NASA néhány évvel ezelőtt kialakított és Obama elnök által is jóváhagyott programja, amely a bolygóközi kutatást elsősorban a NASA, míg az űrállomás kiszolgálását magáncégek feladatkörének szabta meg, valóban működik, és az amerikai űripar élénk pezsgésbe fogott.

* * *

Indóház Online – Hivatalos oldal: hogy ne maradj le semmiről, ami a földön, a föld alatt, a síneken, a vízen vagy a levegőben történik. Csatlakozz hozzánk! Klikk, és like a Facebookon!