A Hegyen még ott vannak a hegyi vitorlázás emlékei

A magyar vitorlázórepülés történetében előkelő hely jutott a Budapestet ölelő
Hármashatárhegynek. Elődeink felismerték az időjárási és domborzati viszonyok egymásra hatásait, és azok pozitív szerepét a vitorlázórepülés fejlődésében.

Eleinte a Hegyen kialakuló sportrepülésben vezető szerep jutott a lejtő menti vitorlázásnak, hiszen itt volt érzékelhető először az emelőterek kialakulása folytán a repülések időtartamának megnövekedése. A Hármashatárhegy pedig olyan domborzati viszonyokkal rendelkezik, hogy szinte bármely széliránynál van kihasználható emelőtere.

Ennek megfelelően viharos sebességgel épültek a repüléshez szükséges objektumok a kezdetekkor természetesen fenn, a Hegy tetején.

Ezeknek próbáltam utána járni, sétálni, mászni, úttörni, és amit tapasztaltam…. hát nem a legrózsásabb.

Mindenesetre ahogy láttam, a hagyományosnak tekinthető, betonnal kombinált termésköves technológia meglehetősen időt álló. Sikerült bejutnom a Petőfi Sándor Repülőiskola (leánykori nevén HMNRA) területére, és az ott készített képek bizonyítják, hogy a nyolcvan év távlatában is felismerhetőek a régi hangárok.

Megint dödögésre ad okot, hogy ugyebár késdobálót, becsületsüllyesztőt, és új verziójában fittness-centert bárhol lehet építeni, de ezeket a hangárokat újjáépíteni már nem. Iszonyatos önrablásnak tartom az értékek pusztulását, illetve a szándékos pusztítást. Mindkettőre találtam példát.

A hegytetőn összesen négy startrampa-maradványt találtam, amelyeket a széliránynak megfelelően használtak, persze ma már a faburkolatok nélkül láthatók. Azokat már réges-régen eltüzelték. E létesítmények az annak idején gumikötéllel végzett indítások elengedhetetlen kellékei voltak.

A gumikötél-start, ahogy egy 1941-es filmhíradó megörökítette.

És végre egy emléktábla, ami emlékezteti az arra járót arra, hogy ez a hely volt a magyar hegyvidéki vitorlázórepülés egyik bölcsője, ahol 1933-ban kezdődött el a rendszeres repülés. A táblát egy emlékoszlopon helyezték el. Számomra rejtély, hogy miért a legmagasabban álló második világháborús légvédelmi bunker közvetlen közelében.

Ennek a korszaknak külön fogalmat jelentő útvonala volt a „Szuszogó”, amely a leszálló helyként szolgáló Vöröskő-vár illetve a környező sík terep és a Tetőn elhelyezkedő starthelyek közötti összeköttetést jelentette.

Ami persze hétköznapi nyelvre lefordítva a gépek feltolását, vállon felcipelését, illetve szállítókocsin való felvonszolását jelentette. A Dodge-Wippon a jólét non plus ultráját jelentette, amikor felhúzta a gépeket (néha többet is egyszerre), de mindig embersebességgel.

Sajnos, ez az út is csak önmaga árnyéka… Gondoljuk meg, átlag fesztávnyi széles volt, mára visszahódította a természet, illetve vízmosássá vált.

Én azért zsenge pilótajelöltként megmásztam, mikor idősebb és kajla társaim felküldtek a „csűrőpumpáért” a tetőre... Az olvasó elképzelheti azt a sátáni kacajt, ami a visszatérésemkor fogadott. De ez már egy későbbi időszak története.

És jött a termikek és a csőrlések kora, ami tulajdonképp a mai napig tart.

Megjelentek a csörlő agregátorok, amelyek egy csapásra feleslegessé tették a gumiköteles starteljárást, és egyben megkönnyítették a repülőnövendékek életét. Nem kellett annyit cipekedni, és többet lehetett repülni. Fejlődésnek indult a „síkvidéki” repülés, és minden sík terepen hangárok létesültek.

Így két különböző terep jött létre a HHH-tól északnyugatra, a hegyek karéjában, a „földnyelv” és az „alsó terep”, amelyek közrefogták, közrefogják a Vöröskő-várat.

A repterek üzemeltetése külön klubok feladata és joga volt, de ezek a klubok testvéri együttműködésben, testvéri viszonyban álltak egymással.

Az Újlaki hegy alatt épült egy hangár, amelynek üzemeltetését a Postás Repülőklub felügyelte egészen a földnyelven történő kiképzés megszüntéig, ennek a klubnak voltam tagja magam is.

A hangár mai állapota siralmas. Ablakai befalazva, szerkezetei meglehetősen elhasznált állapotúak. De vidáman leng a tetején a szélzsák, ami a siklóernyősök számára jelent információt a szél sebességét és irányát illetően. Az oldalán a szerencsétlenül járt siklósok emléktábláival.  Ezt az ún. „felső hangárat” ma a siklóernyősök birtokolják, ők tekintik bázisuknak.

A környék, azon túl, hogy apró kis turistaösvények jöttek létre, taposódtak ki a hegyek tövében, semmi változás nincs. A Vöröskő-vár oldalában most a siklóernyősök gyakorolnak, ott alakítottak ki maguknak leszállóhelyet.

Innen lefelé visz az út az alsó terep irányába, itt volt és van a nagyobb élet.

És a reptér Vadaskert felőli oldalán egy újabb emlékmű az itt repült és eltávozott pilóták emlékére. Az emlékmű talapzatán mindig van virág. Rajta kisebb-nagyobb táblákon a nevek. Egész történelem. Nem akarom itt részletezni, a fényképeken láthatóak a feliratok.

Ez az egyszerű kereszt és környéke bizonyítja, hogy vannak nem felejtők és felejthetetlenek.

A „lenti hangár”  és a volt lakókörletek látványa megannyi élményt idéz fel, régmúlt táborok, viharok, jó cimborák, na és a Hoffher-traktor: mind egy-egy villanás.