A nagy égi párbaj: lopakodó kontra rakéta

A párbaj örök: vannak támadó harci gépek harci pilótákkal, és vannak védekező de ugyancsak harcias emberek a földön, akik szeretnék leszedni az égről a harci gépeket. Tizenöt évvel ezelőtt bekövetkezett ennek az első világháború óta tartó párviadalnak az egyik legérdekesebb momentuma, amikor sikerült lelőni egy olyan gépet, amelyről legalábbis a közvélemény úgy tudta, hogy megpillantani is lehetetlen.

Persze a „szakma” a világ első csapatszolgálatba állított, a médiában lopakodónak nevezett Lockheed bombázót, az F-117-est jogos óvatossággal alacsony észlelhetőségű repülőgépként aposztrofálják. A furcsa kinézetű, az aerodinamika alaptörvényeinek durván ellentmondó, de a radarok számára valóban nehezen felderíthető szerkezet 1991-ben, az első Öböl-háború során mutatkozott be, már az első órákban is, a legjobban védett Bagdad fölött is, teljes sikerrel. A furcsa fekete gépek megjelentek néhány évvel később a NATO szerbiai hadműveletei során déli szomszédunk egén is, és ekkor következett be az a bizonyos világrengető meglepetés, aminek egyik főszereplője a szerb hadsereg magyar ezredese, egy Sz-125M Nyeva légvédelmi rakétaosztály parancsnoka, Dani Zoltán volt.

Mint a jets.hu érdekes összefoglalójából megtudhatjuk, a tisztet már jó ideje izgatta, hogyan lehetne „láthatóvá tenni” a „láthatatlan” támadót. A „trükkje”, amit kigondolt, az volt, hogy a modern radarok helyett nagy hullámhosszon dolgozó régebbi típusokat vetnének be, akkor még némi technikai átalakítás mellett ezek a berendezések esélyesebbek az F-117-es felderítésére.

De nemcsak ez volt a siker titka, hanem az is, hogy a parancsnok rugalmasan és hatékonyan használt a a rendelkezésére álló erőket: a „radargyilkos” támadások elkerülése érdekében húsz másodpercre korlátozta a radar működését, hogy a HARM-rakéták ne tudják bemérni a kisugárzás helyét, és magának az egységnek is sűrűn változtatta a helyét, amihez az is kellett, hogy katonáival begyakoroltassa a gyors mozgáshoz szükséges gyors telepítést.

1999. március 24-én indult be a szövetségesek légi offenzívája, de Dani Zoltán alakulatát nem érte támadás, mert elhagyta azt az állást, amelyet a NATO gépei az első hullámban lebombáztak. A rakétaosztály március 27-én Belgrádtól nyugatra állomásozott, amikor az olaszországi Avianóból felszálltak az F-117-esek.

Dani Zoltán „elavult” radarja jelezte is a gépek közeledését, amelyeket ráadásul nem kísértek szokásos mód sem az EA-6-os Prowler zavarógépek, sem a rakétagyilkos rakétákkal vadászó F-16-asok. A radarkomplexumnak 17 másodperces kapcsolás révén sikerült befognia a lopakodók egyikét, mégpedig akkor, amikor kinyitotta a bombakamrát és ezzel alaposan megnövelte a radarvisszaverődést.

Két rakétát indítottak rá: az egyik elkerülte, a második viszont a közvetlen közelében robbant fel, az így keltett lökéshullám a hátára fordította a gépet, a pilóta a komoly manőverezésre nem tervezett gépet nem tudta kivezetni a zuhanásból, és ő maga is katapultálni kényszerült. A szlovén származású amerikai pilótát másnap az amerikaiak a szerb főváros közvetlen közelében megtalálták és épségben kimentették.

Dani Zoltán alakulata pedig tovább harcolt, és ellentétben sok más szerb légvédelmi egységgel, veszteség nélkül élte túl a háborút, pedig a rakétások a szövetségesek kiemelt célpontjai voltak, ennek ellenére Dani Zoltán egysége érte el a háború másik találatát, egy F-16-os lelövését. A magyar tisztet azonban nem érte túl sok elismerés mindezért, részben mert magyar volt, részben mert sikereit úgy érte el, hogy nem követte mindenben a kötelező eljárásokat...

Az F-117-es lelövése persze óriási szenzáció lett, és a szerbek érthető mód roppant büszkén tálalták a világnak a történteket. Jellemző híradórészlet, ahogy a szerb tévésekkel a helyiek egyike úgy tréfálkozik, hogy eladásra kínálja a „láthatatlan” gép egy „láthatatlan” darabját, persze az üres kezében mutatva a nemlétező roncsrészletet.

A másik főszereplő, az amerikai gép pilótája, Dale Zelko elmondásából azért sok minden más is kiderült. Amellett, hogy a pilótának már eleve rossz érzése volt, amiért nem küldték a szokásos aktív zavaró kíséretet a bevetésére, az is kiderült, hogy a tervezett kurzus gyakorlatilag ugyanaz volt, amit az F-117-esek előző nap hasonló időszakban repültek, vagyis ennek a bevetésnek a tervezése valami igen tanulságos elbizakodottság légkörében történhetett, pedig nyilván nem volt véletlen, hogy a korábbi akciók során nagyon is dolgozott a lopakodók körül az aktív zavarás. „Sosem éreztem ennyire erősen, hogy ha valaha van esély arra, hogy lelőjenek, akkor az most fog megtörténni, és meg sem lepődtem nagyon, amikor ez bekövetkezett” – emlékezett később a pilóta.

Ugyanakkor Zelko kifejezetten örült, amikor tudomást szerzett róla, hogy az a rakétás, aki őt sikeresen földre vitte, szívesen találkozna vele: ő is kíváncsi volt arra, ki követte el szavai szerint „azt a szép lövést”. Amint arról a BBC is részletesen beszámolt, benne erős tisztelet élt az iránt a szerb katona iránt, aki ezt véghez tudta vinni. Eredetileg Dani Zoltán fiának ötlete volt, hogy találkozzanak, ő találta meg először Zelko bejegyzéseit az interneten, majd egy szerb dokumentum-filmes is felkarolta az ötletet. Néhány év levelezés következett, majd a két – azóta már leszerelt – tiszt 2011-ben foghatott kezet, sőt, ölelte meg egymást. Családostul keresték fel egymást Szerbiában és Amerikában: az első találkozásuk Belgrád egén az összecsapásuk volt, a második már a barátságuk kezdete. Még abba a belgrádi múzeumba is együtt mentek, ahol Zelko gépének roncsait őrzik.

A kapcsolatuk bázisa pedig a lehető legerősebb, ami két (egykori) katonatisztet összefűzhet: a béke szeretete és az ember tisztelete, túl a harcokon, a párbajokon. Ki más mondhatná hitelesebben, mint ők, amit Zelko egy interjújában kimondott: „Mi azt akarjuk megértetni az emberekkel, hogy a béke jobb, mint a háború”.

* * *

Indóház Online - Hivatalos oldal: hogy ne maradj le semmiről, ami a földön, a föld alatt, a síneken, a vízen vagy a levegőben történik. Csatlakozz hozzánk! Klikk, és like a Facebookon!