Akadálymentesíthetetlenségeskedéseitekért

Az uniós támogatással megvalósuló közösségi közlekedési fejlesztéseknek óriási darabját harapják ki az állomások, megállók felújításai. E felújításokra szánt összegek szintén óriási hányadának pedig az akadálymentesítés címszava alatt hágunk a nyakára. Látszólag végtelen összegeket szippanthat fel ez a terület, mi pedig úgy bánunk ezzel is, mint energiaforrásainkkal: végtelennek tekintjük.

Az uniós finanszírozású beruházások kapcsán már feszegettük a szervetlen fejlődés, az ajándékba kapott pénz demoralizáló és részben káros hatásait, ez a kellemetlenség az akadálymentesítés témakörében – ha lehet – még élesebben jelentkezik. Ha a pálya- és állomási rekonstrukciók tekintetében több évtized nemtörődömségét és nemfejlesztését kell behozni (nem, ne áltassuk magunkat abban a hitben, hogy a folyamatos fejlesztések elmaradása csak pénzkérdés volt, a szándék és a koncepció hiánya is közrejátszott ott alaposan), az akadálymentesítéssel egy olyan területre érkezünk, ahol semmiféle hagyománynak, gondolatnak, kultúrának nincsen még csak nyoma sem. Ehhez képest közlekedési infrastruktúránk elmaradottsága a nemfejlesztés ellenére érezhető volt, téma volt, létezett halvány óhaj a hiányosságok pótlására. Akadálymentesítés témakörében nem csak az óhaj nem létezett, maga a fogalom is ismeretlen volt. Messziről jött ember azt mond, amit akar – legyintettünk rá, ha valaki elképesztő stockholmi élményeit mesélte egy metróállomáson megcsodált liftről.

Nem csoda, hogy a jelenlegi ajándékpénzből történő hiánypótlás során gyakran tűnik el a józan ész az előírások, semmiből előpenderülő kívánságok, hirtelen változó szabványok és érdekvédelmi szervezetek követeléseinek erdejében.

Elnézést kell kérnünk azoktól, akik kizárólag közlekedési beruházásokról szeretnének itt olvasni, egyben rá kell mutatnunk, hogy Szilágyon, az orvosi rendelő akadálymentes megközelítését segítő rámpaépítmény – amely gyanús, hogy egyszerre több világrekordot is megdönthet, nem csak pozitív értelemben – igenis közlekedési építmény, kerekeken guruló jármű közlekedését segíti. Az ágazati szemléletből és a szabványokból fakadó igények szigorúan gondolkozásmentes kielégítése már túlmutat az akadálymentesség puszta biztosításán és a józan ész kiiktatásának emlékművét testesíti meg.

A józan ész elvesztét az a ki nem mondott, ámde leszűrhető vélekedés is alátámasztja, miszerint egyáltalán esély lenne, ha nem is országosan, de valamilyen korlátozott rendszer szintjén általános akadálymentességet biztosítani. Hogy létezik az a pénz, energia, elhivatottság és koncepciózus gondolkodás, amely képes egy ilyen rendszert – akár csak korlátozott hozzáféréssel is – létrehozni, működtetni és karbantartani.

Nem, erre semmi esély nincsen, ezt jobb most belátni. Ennek kimondása viszont nem az akadálymentesítés fontosságának lebecsülése, hanem alapvető gondolati küszöb az olyan megoldások előnyben részesítésére, amelynek valóban áttörést hozhatnak és amelyekkel nagy területen javítható a helyzet. Az a jelenlegi felfogás, amely az egyik helyen holland színvonalat, a következő állomáson salakos peront garantál, nem vezet hatékony rendszer kialakulásához. Az akadálymentesítés tipikusan csak rendszerszinten működtethető, a rendszer akárcsak egy elemének kiesése is az egész működését dönti romba.

Annak belátása, hogy nézőpontváltásra van szükség, az ajándékpénzvárás tétlen időszaka helyett arra ösztönöz, hogy helyben elérhető, elkészíthető, üzemeltethető megoldások után nézzünk, amelyek ugyan nem száz százalékban komfortosak és semmiféle előírást nem elégítenek ki, a mindennapi életet viszont megkönnyítik.

Az íróasztaloknál kiagyalt, tűzzel-vassal betartatott rámpaemelkedések, pihenőhosszak, maximális vízszintes rámpahosszak és emelkedési magasságokhoz való agyatlan ragaszkodás oda vezet, hogy vagy nem épül semmi (nem fér el), vagy felvonó épül (ami vagy működik, vagy nem, több a rossz példa, mint a jó). Ha létezne ebben az ügyben minimális gondolati szabadság és jóhiszeműség, akkor megtalálható lenne a kompromisszum egy gyakorlatban használható rámpa és a helyi adottságok, lehetőségek között.

Ha néhány állomási pelenkázószobáról le lehetne mondani, ellenben épülne olyan szintbeni átjáró a vágányokon, ahol a napi egy-két segítségre szorulót a forgalmi szolgálattevő kívánságra átkíséri a peronokhoz, az akadálymentesítés papíron ugyan nem, gyakorlatban azonban kilométereket ugrana előre.

Ha a korlátozott számban rendelkezésreálló alacsonypadlós járművek megismerhető menetrend szerint közlekednének, akkor mozgásukban korlátozott embertársaink nagy része minden további extra beruházás nélkül már most közlekedhetne adott pontok között.

Ha a lépcsők sarkaiban a babakocsi tolására is alkalmas tolósín rendszeresíthető lenne, a segítségre szorulók köre a kerékpárosokkal és a babakocsisokkal szűkíthető lenne, azonnal.

Ezek hiányában marad a vakhit, hogy előbb-utóbb országos szinten előáll a következő paradicsomi helyzet: mozgáskorlátozottként a lakásunktól az állomásig lesüllyesztett szegélyeken keresztül, beszélő jelzőlámpák segítségével jutunk el, az állomáson az indukciós körrel ellátott pénztárnál jegyet váltunk, a lift Braille-írását kitapogatva megtaláljuk a számunkra megfelelő peront, a taktilis vezetősávnál várakozva begördül elénk egy alacsonypadlós szerelvény, amelyet utazásunk befejeztével kétségtelenül egy sk+55-ös magasperonon fogunk elhagyni, majd a folyamat ellenirányban ismétlődik.

A vakhit akkor is vakhit marad, ha az országos szintű elvárást redukáljuk, mondjuk egy-egy kiemelt vonalra. A koncepciótlanságból fakadóan előzőleg már beépített, átgondolatlan, rendszerbe nem illeszkedő megoldások száma olyan hatalmas, hogy semmiféle uniós támogatási ciklus nem alkalmas ezek rendszerré szervezésére, összeillesztésére, a láthatóan utána következő szegénység időszaka pedig pláne nem. Most kellene fenntartható sebességre kapcsolni. Ha ez nem sikerül, akkor maradunk a drága játékszerek szintjén.

* * *

Indóház Online – Hivatalos oldal: hogy ne maradj le semmiről, ami a földön, a föld alatt, a síneken, a vízen vagy a levegőben történik. Csatlakozz hozzánk! Klikk, és like a Facebookon!