Elindult az utolsó űrsikló az utolsó útra
Az STS-135-ös repülést végrehajtó Atlantis magyar idő szerint 17.28-kor indult el utolsó útjára a Kennedy Űrközpontból, négytagú legénységével és a Nemzetközi Űrállomásra szállítandó hasznos terhelésével.
Az Egyesült Államok kormánya a hidegháború közepén, 1972-ben döntött egy olyan rendszer kidolgozásáról, melynek űrjárművét nem csak egyszer lehet eljuttatni földkörüli pályára. A NASA ekkorra már komoly tapasztalatokra tett szert a Mercury, a Gemini és az Apollo űrprogramokból. Ezeket a tapasztalatokat és a számítástechnika akkori vívmányait felhasználva indulhatott el a Space Shuttle, azaz az űrsikló program. A legelső tervek még 1969-ben, az Apollo 11 holdraszállása előtt elkészültek, de a programot hivatalosan csak 1972. január 5-én indította el a Nixon-kormányzat. A NASA eredeti elképzelései még mai szemmel is elképesztőek voltak: évi 50 indítás. Ez persze soha nem sikerült, hiszen a gyakorlatban kiderült, ezt a tempót nem bírja sem az elkészült űrjárműpark, sem a NASA költségvetése.
A North American Aviator (ma már a Boeing része) főszereplése mellett komoly szerepet kapott a fejlesztésben a szilárd hajóanyagú gyorsítórakétákért felelős Morton Thiokol, a külső üzemanyagtartályt építő Martin Marietta és az űrsikló fő hajtóműveit szállító Rocketdyne. Az első, még csak siklórepülések és a leszállás próbarepüléseire használható, OV-101 azonosítójelzést kapott Enterprise 1976. szeptember 17-én gördült ki a gyártócsarnokból. Az első, siklórepüléssel kezdett és leszállással végződött tesztrepülésre 1977. augusztus 12-én került sor, egy speciálisan átalakított Boeing 747-es hátáról startolva. Az öt perces repülést követően az Edwards Légitámaszponton landolt az Enterprise.
Az első, „igazi”, az űrben is használható OV-102 Columbia 1979. március 25-én érkezett meg a Kennedy Űrközpontba. Övé volt az első út is, 1981. április 12-én indult el két főnyi személyzetével, akik két napot és hat órát töltöttek az űrben és visszatérve a levegőben.
A repülőgép kialakítása, bár főbb vonalaiban emlékeztet egy hagyományos repülőgépre, igencsak különleges. Indulásnál a gyorsítórakéták mellett az űrsikló három főhajtóműve is teljes teljesítménnyel üzemel. Erre szükség is van, hiszen rendszerint igyekeznek minden hasznos kilogrammot kihasználni a mérnökök, s így maximális hasznos terheléssel indul útnak az űrjármű. A világűrben kap szerepet a speciális fúvókákkal működő manőverező rendszer, hiszen levegő híján a gép aerodinamikai kormányfelületei itt nem működnek – annál inkább a Föld légkörébe visszatérve. Ehhez azonban szükséges az a speciális, hőálló anyagból készült védőréteg, melyek csempéi akár a vörösizzásig is hevülve védik a légkörbe visszatérő és ott a légellenállással lefékeződő repülőgépet. Hogy ez mennyire fontos rendszer, arra éppen a Columbia tragikus sorsa emlékeztetett mindenkit. A gép vesztét éppen az indulás közben megsérült védőcsempék okozták.
Az eddigi, 134 indítást két esetben követte tragédia: mindkettőt élőben láthatta a közönség, hiszen a média számára nagy esemény minden indítás és visszatérés. A Challenger 1986. január 28-án, TV-kamerák százai előtt robbant fel, hét tagú legénysége (Michael J. Smith, Dick Scobee, Ronald McNair, Ellison Onizuka, Christa McAuliffe, Gregory Jarvis, Judith Resnik) életét veszítette. A katasztrófa oka a szilárd hajtóanyagú gyorsítórakéták egyes O-tömítőgyűrűinek hibás működése volt. Ez a kilövés napján uralkodó alacsony hőmérséklet és a tervezési hiba miatt történt, s a nem megfelelően tömítő gyűrű mellett kicsapó forró gázok és lángok miatt berobbant a fő üzemanyagtartály a repülés 73. másodpercében, 48 ezer láb magasságban.
A Columbia már visszatérőben semmisült meg, az STS-107-es feladatot repülve. A gép még a fellövés közben, a 82. másodpercben veszített el bal szárnyából jelentős mennyiségű védőfóliát. A gép szárnya így visszatérés közben túlhevült, s a Columbia megsemmisült. A gép személyzete: Rick D. Husband, William C. McCool, Michael P. Anderson, Ilan Ramon (az első izraeli űrhajós), Kalpana Chawla, David M. Brown, és Laurel Clark volt.
Az Atlantis 32 repülése során 293 napot, 18 órát, 29 percet és 37 másodpercet töltött a világűrben és visszatérés közben a levegőben. Az űrjármű ezalatt 4648 alkalommal kerülte meg a földet. Először az STS-51-J misszóban, 1985. október 3-án indult a világűrbe, s legutolsó indítása 2010. május 14-én volt (STS-132). A jármű rakterében ma a Raffaello többfeladatú logisztikai modul helyezkedik el, melyben a Nemzetközi Űrállomás számára szállítanak utánpótlást. A modul tartalmát átpakolják az űrállomásra, majd a az elvégzett kísérletek végeredményeivel és az Űrállomáson keletkezett hulladékkal megpakolt modul visszakerül az Atlantis hátára, s onnan majd a Földre..
Az Atlantis személyzete az STS-135 során: Chris Ferguson parancsnok, Doug Hurley pilóta, Rex Walheim és Sandy Magnus specialisták.
