Egy állomásépület élete, 2. rész: Siratóének

A cikksorozat első részében megpróbáltuk körüljárni, hogy mi volt a gazdasági és településföldrajzi környezet, melyben a vasútállomás – bármely magyarországi vasútállomás – évtizedeken át szinte változatlan helyzetben, az utazók elvárásainak megfelelően működött.

Dunakeszi állomásépülete az Osztrák-Magyar Államvasút-társaság 1. osztályú típustervének alapján, de kisebb módosításokkal épült meg, kiterjed földszinti váróterem-labirintusokkal, teherárú-pénztárral, az emeleten három szolgálati lakással. A kis eltérést a vasút felőli középrizalit eltérő építészeti kialakítása jelenti, itt a középső ablaktengelyben egy szimpla ablak helyett egy ikresített ablak helyezkedik el, emiatt az utcai és a vasút felőli homlokzat eltérő. Személyes vélemény, de korszak építészeti érzékenységét, finomságát dícséri, hogy e nüansznyi változtatásnak köszönhetően az ország egyik – a nagyméretű, városi pályaudvarok kivételével természetesen – legreprezentatívabb állomáshomlokzata jött létre. Az épület e szempontból egyedülálló, bár a nyíláskiosztás és a méretek alapján gyanús, hogy Angyalföld vasútállomáson, a felvételi épülettől távolabb, más céllal, de ugyanezen terv alapján áll egy második példány, ma már a felismerhetetlenségig átalakítva.

Ma csak találgathatjuk, hogy mi irányította a megkülönböztetett figyelmet erre az épületre, de feltételezhetően a lóversenypálya úri közönsége, más amúgy sem nagyon használta az állomást. A feltételezést erősíti, hogy az stílszerűen Verseny utcának nevezett állomási bekötőút túloldalán az állomásépülettel egyidőben épült fel a Pavilon-szálló. Ha nem közlekedési, hanem mondjuk vendéglátóipari portál lennénk, ezzel az épülettel, pontosabban ennek keserves utóéletével és szomorú végével is illusztrálhatnánk az "elővárosi korszakváltást", de maradjunk most a tárgynál.

Az épület mellett külön épületben dohánybolt, a későbbi "trafik", csodálatos aztalosipari szakmunkával létrehozott kis épülete állt, és tűrte a gyűrődést, mígnem aztán a '90-es évek közepén át kellet adnia helyét igénytelen könnyűszerkezetes testvérének - az okok ismeretlenek.

Ha részleteiben elemezzük Weinstock Ede tízes évekből származtatható fényképét, csodálatosan rekonstruálható az állomás napi élete. A földszinti forgalmi irodából korlátokkal elválasztott gyalogút vezet a "térre", így az állomás előtti térségen egy-egy lóverseny után bőven nyüzsgő tömeg nem zavarta a vasúti tisztviselők közlekedését. Aki elbújósabb helyekre vágyott, az a kép baloldalán látható, szaletlivel csinosított parkba vehette be magát és várhatta a ki tudja, mikor érkező vonatot. Már, ha nem sétált át az út túloldalán a Pavilonba, hogy igyon egy pofa sört. Az állomás szigorú funkcionalitás szerint működik, az utcáról a pénztárterembe kerülünk, onnan a váróterembe vezet tovább az út, majd az ajtók - kapuk nyitása után irány az érkező vonat. A vonatról leszállók az épület érintése nélkül, a KIJÁRAT-feliratú kapun rögtön az utcára jutottak.

Az utazás egyediség volt, élmény, ritka alkalom, amelyet különleges élvezetekkel kellett tovább csinosítani. Szó sem volt még arról, hogy az ember naponta rutinszerűen akár száz kilométereket is kénytelen megtenni a betevőért. Valóban igaz, a közlekedés fejlődésével nem az időt győztük le, hanem a teret. Az idő, az maradt, vagy akár még növekedett is. A fényképen ábrázolt időpillanatban még nincsenek ingázók, a pénztáros nagy műgonddal lehelgeti pecsétjét, a sor nyugodtan vár, van idő. Oly mindegy, hogy Dunakeszire utazunk, Miskolcra, vagy Nagyváradra, az út méltósága lehengerlő.

A "Híd" tovében áll a váltóállító torony, benne él a váltók és jelzők főnöke. A Hídról egyenesen belátni kis szolgálati hálófülkéjébe.

Az első szög e világ koporsójában az Integra-biztosítóberendezés telepítése és a villamosítás volt, 1969-ben. Az új berendezéseket a meglévő épületbe nem lehetett beépíteni, a kor ízlése szerint mértéktartó, ma is értékelhető, téglaburkolatú lepényépület készült a felvételi épülettől délre. Egészséges, ha a a forgalmi iroda az állomás agyához közel van, így ez is átköltözött az új épületbe.

A fejlesztések csak lekövették a vasúti forgalomben bekövetkezett változásokat, hiszen ekkor már irányonként, óránként elhaladt egy-egy személyvonat, csúcsidőben egy gyorsított is. Az ingázás létformává vált, a régi épületben maradt pénztárat az utasok jó része csak havonta egyszer látogatta meg. Hétvége kivétel, kirándulunk a Dunakanyarba, sorok állnak a kis rácsos ablaknál. Utóbbit helyezik ide, oda, falakat húznak, másokat lebontanak, most itt van a pénztár, most amott, legutóbb megállapodott, az egyetlen nyitvatartó váróteremből érhető el.

A teherárú-felvétel mágikus hely volt, ha szerencsénk volt, órákig lehetett lapulni a meleg, porszagú, olajozott padlós helyiségben és a hátsó ajtón át hallgatni, hogyan csörömpöl a pénztárban a forint. Ha szükség támadt, az épület végében nyitva a jéghideg mellékhelyiség, gyakorlatilag közvécé, mindenki használhatja, aki erre jár.

A bekötőút bekötősége közben köddé vált, a vasútvonal mentén, meglévő útszakaszokat öszetoldozgatva, egészen Budapestig kiépült és a 2-es út alternatívája lett. Az egykor csendes utcában ma dübörög a közlekedés. Az egyik legveszélyesebb pont az állomásépület előtti, méternyi széles járda.

A szaletli a parkkal együtt eltűnt, helyén tojásbrikettet és rönkfát rakodik egy pöfögő markoló. Ebbe a döntésbe nehéz beleélnie magát az embernek: valaki, valahol elhatározta, hogy megszüntetik a parkocskát, mert kell a hely a szénnek. Vagy a háború zűrzavara, pusztítása segítette az átalakulást? A változás viszont folyamatos, a 2010-es években háború sem kellett hozzá, eltűnt a tojásbrikett és átadta helyét egy, mai fogalmaink szerint viszonylag igényesen megépített P+R-parkolónak. Sajátos esztétikum, a viacolor-burkolatok ideig-óráig feledtetik a öreg felvételi épület bedeszkázott ablakait, hámló vakolatköntösét. Jól megépített darab, egy mai ház az elhanyagoltság, a totális feladás ilyen mértékére életvszéllyel, azonnali széteséssel válaszolna.

Semmi látnivaló nincsen itt, kérem, lehet oszolni. Csak azt látjuk itt is, ami az élet bármilyen más területén történik. A hangulatok, érzések, külső világhoz tartozó igényességünk eltűnik, abból az marad fontos, ami egyéni, atomizált életünkhöz kell. Jegyautomata (kellene), járatsűrűség, gyorsaság, intermodalitás, online-vásárlás. A pénztáros hölgy még egy darabig húzza a kisablak mögött, aztán más foglalkozás után néz. A 80-as évekbeli kastélyprogram után itt a következő feladat: mit kezdjünk többszáz felvételi épülettel, amit az élet feleslegessé tett? Mint annyi mást a történelem folyamán. Ha lehet, erre ne a vasút adja meg a választ!

* * *