Az Il-14 restaurátor csapat történetét talán már sokan ismerik az iho/repülés olvasóinak körében. Kezdődött az egykori szovjet katonai szállítógép függőleges vezérsíkjának provokatív lefestésével: gyertek, segítsetek, folytassuk! Zsaludek Endre – nincs magyar repülőtér, ahol az ő neve ne lenne ismerős – akciója nem várt sikert hozott. Jöttek egymás után tettre kész szakemberek és a magamfajta lelkes dilettánsok (itt a szó legnemesebb értelmében, „dilettante” olaszul: műkedvelő, művészetkedvelő). Adakozásból összejött a szükséges mennyiségű pénz és tárgyi segítséget is kaptunk, például a kerítés túloldaláról: az Aeroplexnél éppen lejárt szavatosságú vagy az „idegen forrásból” beszerzett hajófesték nekünk tökéletesen megfelelt. Ami pedig talán a legfontosabb: összeállt egy összetartó, jó kis csapat. Minden elfogultság vagy szerénytelenség nélkül kijelenthetem, hogy a rút kiskacsából gyönyörű hattyú lett. Az 147001821 gyári számú Il-14-es ma a legszebb festésű repülőgép a magyar múzeumokban és némi nosztalgikus, talán szentimentális felhanggal, egy könnycseppet elmorzsolva: a legszebb Malév festésű gép egyáltalán.
Evés közben jön meg az étvágy. Már a festés közben úrrá lett rajtunk a kíváncsiság: mihez nyúlhatunk még hozzá? Milyen állapotban vannak a gép rendszerei? A múzeum kiállított tárgyai csupán lassan enyésző, jól formázott duralumínium-darabok, vagy van még valamelyes közük azokhoz a csodálatos technikai műalkotásokhoz, amelyek egykor az egeket szántották? A felfedezéseink ahhoz mérhető izgalmakat és örömöket szereztek nekünk, mint amikor a paleontológus nekiáll egy kicsi körömnek, és végül egy dinoszaurusz csontvázát simogatja ki a fogkeféjével a sivatag homokjából. Nagyon sokszor az volt az érzésünk, hogy az emlékparkbeli járművek és a kerítés túloldalán, LHBP apronján forgolódó gépek között mindössze jogi különbség van. Mi másra gondolhatunk, amikor beülünk a Jak-40 ritka alkalmakkor kinyitott pilótafülkéjébe, és azt látjuk, hogy az évtizedek óta leállított, eső verte – nap szítta gép rádiójába még mindig Ferihegy ATC frekvenciái vannak betekerve?
A kis háromhajtóműves gép történetét ismerve nem csoda. A Jak-40-es utolsó leszállása után leeresztették tartályaiból a tüzelőanyagot, kivették az akkumulátorokat és áttolták a skanzenbe, azóta ott áll. Talán csak újra kerozin kellene a szárnyakba, némi turbinaolaj meg egy pár jól feltöltött akkumulátor és máris lehetne felszállási engedélyt kérni? Ezt a kérdést a Múzeumok Éjszakáján, a motorindítások után sokszor fel is tették nekünk. Talán jobb is, ha most mindjárt tisztázzuk, hogy ez már nagyon valószínűtlen. Sem jogilag, sem technikailag nem lehetséges. Az emlékpark gépei múzeumi kiállítási tárgyak, a Közlekedési Múzeum tulajdonában, az Emlékpark Alapítvány kezelésében. A repülés nagyon komoly dolog, egy gép repülőképessé tétele a szerkezet szó szerint utolsó csavarig történő szétszedéséből, ultrahangos és röntgenes átvizsgálásából, a hibás vagy elfáradt alkatrészek szigorúan dokumentált cseréjéből áll, amelyet csak hangárban, az adott típusra vizsgázott szakemberek végezhetnek. Ha belegondolunk, már nem sok Il-14 képesített szerelő van a világon, körülbelül ugyanennyi hatósági jóváhagyással rendelkező alkatrész lehet fellelhető.
Az alkalmanként megtartott motorbemutatóhoz komoly biztosításra van szükségünk: előírásosan le kell nyűgöznünk a gépet, mögötte meghatározott biztonsági sávot kell szabadon hagynunk, a légcsavarvonalban nem tartózkodhat senki, valamint jelen kell lennie egy üzemkész tűzoltóautónak. Sajnos, a többi gép esetében már ezeket a feltételeket sem tudjuk biztosítani, pedig a biztonsági előírások listája még hosszabb lenne. Gondoljuk végig: a Jak-40 mennyire rendezné át maga mögött a parkolót, és így szemlélve a dolgokat mekkora szerencse, hogy a Tu-154-esből még a skanzenben történt leállítása előtt kiszerelték a döbbenetes erejű hajtóműveit.
Maradnak hát számunkra azok a rendszerek, amelyeket magunk, a gépek és a környezet veszélyeztetése nélkül beindíthatunk. Ilyen az elektromos hálózat. Szerencsénkre, ez az erő látványos megnyilvánulásai és a mindent elnyomó zaj elmaradásáért cserébe csodálatos látványvilággal kárpótol bennünket. Nem véletlen, hogy a restaurátor csapatunk munkáját figyelemmel kísérő airportal.hu fotósai is egy éjszakai fotózásra kértek fel bennünket. A megfelelő engedélyek és hozzájárulások beszerzése után nagyon lelkesen vágtunk bele a munkába. Az egész leginkább szupermodellek divatfotózásához volt hasonlítható. Hat-nyolc ember dolgozott a „hölgyeken”, a fotósok keze alá.
Érdemes szót ejteni egy sajnálatos jelenségről is. Kezdetben az Emlékpark összes repülőgépének pilótafülkéje szabadon látogatható volt, így egytől-egyig az „ereklyegyűjtők” prédájává váltak, elvégre mindig jó, ha akad otthon a háztartásban Tu-154 tabló, avagy éppen Il-18 biztosíték. Azokról az embertársainkról beszélni sem szeretnék, akik puszta rombolási dühük által hajtva tördeltek le egy-egy kapcsolót vagy forgatógombot. Miattuk, de a technikatörténet pótolhatatlan műremekei iránt érdeklődő közönség érdekében a pilótafülkék immár plexiajtóval vannak lezárva, csak vezetéssel vagy virtuálisan látogathatók. Mi, a restaurátor csapat tagjai mindenesetre igyekszünk a lehető legeredetibb állapotban tartani ezeket a csodálatos járműveket.
