Flanker-fantázia, egy ikonikus harci gép negyven éve

A világ egyik leghíresebb harci gépe, az ikonikus nehézvadász, meg amit még fejlesztettek belőle, vadászbombázó, bombázó. Sokak szerint mai változatai „leradírozzák” az égről a legmodernebb amerikai vagy nyugat-európai típusokat, mások kevéssé lelkesek a hatalmas gépek valóságos harci értékét illetően, az biztos, a nagy madarak, ha megjelennek a nagyközönség előtt, rendszerint méltó csodálatra késztetik a nézőket méretükhöz képest döbbenetes mozgékonyságukkal, manővereikkel. A repülést szerető egyszerű földi halandók pedig olykor szinte tanácstalanul vakarják a fejüket, ha megpróbálják végig követni a különféle variánsokat. Erre vállalkozott a katonai repülésben avatott szerzőnk.

1977. május 20-án emelkedett először a levegőbe korunk egyik meghatározó harcászati repülőgépcsaládjának első prototípusa. A Szu-27-es kéthajtóműves negyedik generációs elsősorban légifölény vadászfeladatokra fejlesztett repülőgép. Kifejlesztését a vietnami háború tapasztalatai alapján tervezett amerikai F-15, F-16 és F/A-18 harcászati repülőgépek kényszerítették ki. Mihail Petrovics Szimonov főtervező vezetésével a Szuhoj tervezőcsapata a Szovjetunióban 1971-ben kiírt „Perspektívikus Frontvadász” programra készítette a tervezetet. A CAGI által szélcsatornában modellezett maketteket összevetve, kiderült, hogy nagy hatótávolságot kis tömeggel és jó manőverező képességgel nem lehet párosítani, ezért 1972-ben a program kettévált, egy „Könnyű Perspektívikus Frontvadászra” (a későbbi MiG-29-re), és egy nehéz frontvadászra, a Szu-27-re.

A repülőgép részletes tervei 1976-ra készültek, és az első T-10 jelű prototípus 1977. május 20-án végezte el szűzrepülését Vlagyimir Iljusin vezető berepülőpilótával, aki Szergej Iljusin repülőgép-tervező fia volt. A repülést már nem élte meg Pável Szuhoj, aki 1975. szeptember 15-én hunyt el. A második prototípus a levegőben darabokra tört, ez a fejlesztést nem akadályozta meg, viszont a repülőgép áttervezésére volt szükség. Az első öt prototípust, T-10-5–től T-10-11-ig az avionika tesztelésére használták. Az egyik T-10-es jelenleg Monyinóban látható. Egyik fő ismertetőjele a kicsi és szűk pilótafülke. Az áttervezett T-10Sz 1981. április 20-án repült először szintén Vlagyimir Iljusinnal. A második módosított változatú prototípus lezuhant, Alexander Komarov halálát okozva, de a sorozatgyártást ez sem állította le. 1982-ben három, 1983-ban kilenc repülőgép készült el.

A kétüléses kiképzőváltozat, a Szu-27UB tervezése a nyolcvanas évek elején kezdődött. A repülőgép teljes értékű vadászrepülőgép volt, azonban a tandemülések miatt, olyan feladatokat is elláthatott, amit az együléses alapváltozat nem. Ilyen volt például a célmegjelölés, elektronikai zavarás, és persze a kiképzés.

Épült egy P-42 rekorder repülőgép is amelyet olyan világhírű pilóták irányítottak, mint Viktor Pugacsov, Jevgenyij Frolov, Nyikolaj Szadovnyikov és Olaj Coj. A rekordgépet az 1989-es tusinói repülőnapon és a 2004-es MAKS-on láthatta a nagyközönség.

A Szu-27 típuscsalád két alapmodelljéből nagyszámú típusváltozat készült. A változatokat különösen a prototípusokkal együtt a cikk terjedelme nem engedi meg, végig felsorolni.

Gyakorlatilag az alap együléses Szu-27-es és kétüléses Szu-27UB változatot, a tengerészeti kacsaszárnyakkal felszerelt Szu-33 változat követte. Ennek a változatnak van külön kiképző variánsa is, Szu-33KUB típusjelzéssel. Az amerikai Strike Eagle mintájára készült el a szintén kacsaszárnyas tandem kétüléses Szu-30-as, amely ma Oroszország legfőbb harci repülőgép exportcikke. A Szu-27 újragondolt együléses változata a Szu-35, amelynek volt több prototípusa, tehát a mai Szu-35BM/Sz nem azonos az előtte már évtizeddel repült, Szu-35, majd Szu-37 légifölény vadászrepülőgéppel. A Szu-35 a legmodernebb változat, több berendezése a T-50 PAK-FA alacsony érzékelhetőségű, ötödik generációs Szuhojban is megtalálható.  A Szu-30 és Szu-35 már multirole repülőgép, tehát légi és földi célok ellen is bevethető. A Szu-27 család egyik oldalága a Szu-32FN későbbi jelzéssel Szu-34 frontbombázó, amely egy megnagyobbított és megerősített sárkányszerkezetű, egymás melletti ülésekkel, papucsszerű orrésszel tervezett csapásmérő repülőgép, másodlagoslégiharc-kapacitással.

A régebbi Szu-27 típusváltozatokat, mint például a Szu-27P elfogóvadászokat is korszerűsítik Oroszországban, ezek a Szu-27SzM1-3 változatok. A Flanker NATO-kódú repülőgép az oroszországi repülőnapok, valamint Farnborough, Fairford, LeBourget és a távol-keleti bemutatók után rettegett és izgalmas is volt a nyugati pilóták számára. A Szovjetunió bukása után a pénzszűkében lévő Szuhoj, még az Egyesült Államokba is elvitte haknizni a Szu-27P és UB egy-egy példányát.

A Szu-27 életútja során először a szovjet, majd volt szovjet tagköztársaságok, és egyre több harmadik világbeli ország jelentette be vásárlási szándékát a típusra. Később már Kína és India is a vásárlók között volt. Az exportrepülőgépeket először Szu-27SzK típusjellel indították, de a kacsaszárnyas változatok már Szu-30K változatokként repültek. Jelenleg mintegy másfél tucat ország repül a Szu-27/30 család repülőgépeivel. A változatok általában az országra jellemző kóddal repülnek, pld. India Szu-30MKI, Kína Szu-30MKK, Malajzia Szu-30MKM, Venezuela Szu-30MKV, Algéria Szu-30MKA típusjelzéssel.

A legújabb exportcikk a Szu-35, amelyből például Kína rendelt már huszonnégy példányos sorozatot.

Érdekesség, hogy Oroszországban a komszomolszki KnAAZ és az irkutszki (IRKUT) repülőgépgyár is készít Szu-27/30/35 repülőgépeket. Régebben el volt különítve, hogy az egyik exportra, a másik a hazai igényekre gyártotta a példányokat, de napjainkban a kevesebb exportmegrendelés miatt már szinte konkurensként dolgoznak. Az oroszokon kívül Indiában is folyik gyártás, összeszerelés, a HAL repülőgépgyártó vállalatnál, ahol a Szu-30MKI-k készülnek. Kína általában kisebb mennyiségű Szu-27 változatot vásárolt, majd azokat lemásolva, és sok esetben módosított, modernizált változatként saját típusjellel gyártja azokat. A Szu-27-est J-11, a Szu-27SzK-t J-11B, a Szu-30-ast J-11BSz néven építik. Valószínűleg a Szu-35-öst is később licencben, vagy nélküle fogják gyártani. A Szu-33-ast nem adta el Oroszország, ezért Kína megvette Ukrajnától az egyik ottmarad prototípust, és J-15 néven módosított lemásolt változatait a szintén az ukránoktól vásárolt egykori Varjag, most Lianoning repülőgép-hordozón alkalmazzák. Kína további két hordozót épít, ezeken is valószínűleg a kínai klón vadászbombázó teljesít majd szolgálatot.

A két külföldi gyártó mellett más országok is saját kapacitással korszerűsítik saját Szu-27 flottájukat. Belorusszia és Kazahsztán orosz segítséggel modernizálta repülőgépeit, utóbbi Szu-27-seihez még a Litening célzókonténereket is integrálták. Ukrajna saját forrásból együléses vadászait Szu-27PM-1, kétüléses vadász-gyakorló repülőgépeit Szu-27UBM-1 változatúra építi át. Harcértékük minimálisan javult, és a modernizáció üteme is vontatott, mivel sok alkatrész orosz relációból volt, ezeknek ukrán pótlása nehezen megoldandó probléma.

Az orosz Szu-27 típuscsaládnak a látóhatáron túli légiharcfegyverzet okoz viszonylagos problémát, mivel a R-27 rakétacsalád Ukrajnában készült. A tekintélyes mennyiségű tartalékfegyverzet ellenére is arra kényszerültek, hogy a modernebb R-77 aktív lokátor vezérlésű rakétákat integrálják a legtöbb változathoz, és exportra is ezekkel a fegyverekkel kínálják.

Az orosz vadászbombázóknak a szíriai háború jó reklámot biztosított. Az orosz kontingensről készített képek, és különböző videók hatása is segíti a Szuhoj 30–35 eladását.

A Szu-27 típuscsaládból közel 700 készült eddig Oroszországban, és több mint 200 Kínában. Várhatóan a negyven éve repült prototípus után, a jövőben is további többszáz Szu-30/35 épül, elsősorban Oroszországban és Kínában, valamint a modernizálások is újabb típusjelű változatokat eredményeznek a Flanker típuscsaládban.

* * *