Fotós fotósnak farkasa
Tartok tőle, a vasútfotós külön lélektani kategória a nem publikus pszichológiai/pszichiátriai szakirodalomban. Nem lenne csoda, hiszen a kép készítőjének egyszerre kell figyelnie a gonddal kiválasztott helyszínre, a kedvező fényviszonyokra, valamint magának a fotóalanynak (mozdonynak, vonatnak stb.) is ott kell lennie – ez egy sok összetevős kompozíció, bárki nem is alkalmas rá.
Így aztán, ha vonatot megy fotózni az ember, ne csodálkozzon, hogy a normálistól eltérő alkati módosulásokat figyelhet meg a társain. Ami egykoron a portékájukat teli torokból hirdető utcai árusokat (szódásokat, rikkancsokat és a többieket) jellemezte, tehát az öblös tüdőből áradó érces hang, az a vasútfotósok tulajdonsága manapság. Nincs az a tétova vasutas, rossz helyen ácsorgó utas, de még kóbor kutya sem, amelyik kilométer távolságból ne hallhatná meg a felszólítást: „MENJ KI A KÉPBŐL!” Külön megvető hanghordozás társul a kocafotósok kioktatásához: az ügyetlenségük különösen ingerli a tapasztaltabbat.
Az ordítás tehát minden csoportos vasútikép-megörökítés kötelező körítése. A nem kizárólag kiválasztottakból álló fotóvonatos csapatnál, alkalmi különvonatoknál óhatatlanul odakeveredik a telefonos ügyetlenkedő (aki már azért is közel megy, mert nem tud nagyítani, a készüléke felbontása meg kevés a távoli képhez, és persze nem is tudja, hogy két méterről torz lesz a végeredmény), a saját útját járó (mindig felismerhető: a fénnyel szemben exponál), az egyszerűen csak nemtörődöm (nem is veszi észre, hogy az az 5–10 nem véletlenül áll ám libasorban egymás mellett), és persze néha a cinikus is (őt csak ne utasítsák rendre, nem kevesebb ő a többinél).
Ezt már megszokhattuk – csakhogy most a hétvégén, a busójárásba igyekvő dupla nohabos MÁV Nosztalgia-szerelvény fotózása közben (a szereplők mindegyikének elmondása szerint) már garázdaságba fordult a „rendreutasítás.” Nemcsak amolyan kétséges megítélésű verbális agresszióba (bár az sem tűrné a nyomdafestéket), hanem a másik ruhájának megrángatásába, felszerelésének rugdosásába. És miért? Mert egy fiatalkorú, tehát tapasztalatlan, ügyetlen, és koránál fogva esetleg még szemtelen fickó besétált a képbe, ami emiatt nem lett tökéletes.
Az alkalmi képkészítő hibázott. Nem mérte fel a terepet, nem volt tekintettel másokra. A válaszreakció erre viszont az volt, amit a büntető törvénykönyvben a garázdaság vétség mellett találunk. Vagyis nehezen lenne nevezhető arányosnak a ruhacibálásba, fenyegetőzésbe, kiegészítő holmik rugdalásába fajuló, fékevesztett őrjöngés. Sokat látunk ilyet nap mint nap, elég csak beülni az autóba, és a frusztráció nagyszerűen megfigyelhető – sőt, már furcsa is, ha nem történik meg. De hogy egy azonos érdeklődésű, és éppen a Nohabot dicsőítő társaságban forduljon elő, és ne legyen egyöntetű az elítélése, az azért megdöbbentő.
Gondoljunk csak bele: ha egyszer a magáról most megfeledkezett követ el egy ugyanilyet, akkor vele is bánjanak így? Vagy ha éppen egy még nagyobb barommal találkozik, üssék le? Ugyan már, legyünk emberek: az agressziót el kell fojtani, ettől működik a társadalom, ezért vannak normák, ezt őrzik a törvények. Semmilyen fénykép nem ér annyit, hogy utána a bíróságon magyarázkodjunk – és simán előfordulhat, hogy a meggondolatlan mozdulat miatt nem a garázdaságért, hanem valami sokkal súlyosabbért.
* * *
Indóház Online – Hivatalos oldal: hogy ne maradj le semmiről, ami a földön, a föld alatt, a síneken, a vízen vagy a levegőben történik. Csatlakozz hozzánk! Klikk, és like a Facebookon!