Gátrobbantók hetven éve: győzelem vagy kudarc?

A világtörténelem egyik legvakmerőbb, és egyben egyik legvitatottabb légi akcióját hajtották végre a brit királyi légierő pilótái, a „gátrombolók” vagy „gátrobbantók”: a hetven éve történt támadáshoz azonban egy zseniális repülőmérnök találmánya is kellett, az ugráló vagy pattogó bomba.

Politikusok és hadvezérek tettei mögött sokszor érzékelhető a vágy: egy jól sikerült különleges akcióval egyszeribe megfordítani a dolgok menetét, akár egy egész háborúét is. Valami ilyesmi motoszkált a brit hadvezetés fejében, amikor a háború kezdete óta foglalkozott a Ruhr-vidék gátjainak a megsemmisítésével. Milyen fantasztikus siker lenne hosszan megbénítani, vagy akár teljesen kikapcsolni Németország ipari központját, legfőbb haditechnikai gyártóbázisát azzal, hogy megszűnne a vízi erőművek áramtermelése, magukat az üzemeket pedig elöntené az áradat.

Az álom több éven keresztül álom maradt, amíg szolgálatba nem állt a britek nagyszerű négymotoros nehézbombázója, az Avro Lancaster, és amíg nem jelentkezett a Vickers helyettes főmérnöke, Barnes Wallis a maga szenzációs ötletével, a pattogó vagy ugráló bombával. Ami hasonló elven működött, mint a gyerekek vízparti játéka, a kacsázás, csak a bombázó éppenséggel nem egy lapos követ, hanem egy hengeres, előre pörgetett bombát dobott el, hogy az a vízfelszínen pattogva érje el a célját, ütközzön a gátak koronájának, majd lesüllyedve az építmények víz alatti talapzatánál robbanjon, és így üssön halálos sebet a gáton. A felszínen való pattogásra azért volt szükség, mert a víz alatt, a támadó torpedóktól tartva, védőhálókat helyeztek el a németek.

Nem volt könnyű elfogadtatni az ötletet, de miután Wallis rájött, hogy nem szabad tojásdad alakú bombával kísérletezni, mert az könnyen letér a pályáról, a sikeres próbák meggyőzték a bombázóerők eleinte vonakodó parancsnokát, „Bomber” Harrist is. Az akciót 1943 májusára tűzték ki, hogy a vízállás a lehető legmagasabb legyen, és a végrehajtására létrehozták a scamptoni bázison a 617. századot brit, kanadai, ausztrál és új-zélandi pilótákkal, a mindössze 25 éves, de már 170 bevetést megélt Guy Gibson alezredes vezetésével. Hónapokig tartott a felkészülés a támadásra. A kijelölt első csoportnak a Möhne és az Eder-gát, a másodiknak a földből épült, de betonfallal erősített Sorpe-gát, a harmadik később induló formációnak az esetleg épen maradt valamelyik elsődleges célpont, illetve a Schwelm, az Ennepe és a Diemel gát jutott.

Komoly technikai problémákat kellett még a siker érdekében megoldani, például azt, hogy a bomba kioldása pontosan 240 mérföld per órás sebességgel, tökéletesen vízszintes repülésben, pontosan 60 láb, azaz 18 méter magasan kellett, hogy történjen: ha nagyobb volt a magasság, akkor a bombák nem pattogtak el a célig, ha alacsonyabban voltak oldáskor, akkor a bomba magát a gépet veszélyeztette. Az ilyen kis magasságban már megbízhatatlan barometrikus műszerek helyett a bombázók úgy tudták tartani a kellő magasságot, hogy a gép orra és a törzs hátsó része alá egy-egy jól beállított reflektort szereltek, ezek fényköre épp 18 méter magasságból fedte egymást a vízen.

Az időzítés is létfontosságú volt, mert a tervezők szerint az akció csak akkor lehet igazán hatásos, ha a Möhne és az Eder gát egy időben pusztul el, és engedi át a sok millió köbméternyi vizet a gátak alatti területekre. A kulcselem a meglepetés volt, ennek érdekében a gépek az Északi-tenger, majd Hollandia és Németország nyugati területei felett mindössze harminc méter magasan kellett, hogy a célokig repüljenek. A Lancasterekről a túlsúly miatt a páncélzat egy részét és a felső, törzsközépen lévő lövésztornyot is le kellett szerelni, miközben a gép légellenállását durván növelte, hogy a pattogó bomba nem fért bele a bombakamrába, a gép hasa alatt lógott a felpörgető mechanizmus karjain.

A május 16-ről 17-re virradó éjszaka öszesen 19 Lancaster szállt fel Scamptonból az előre tervezett időpontokban. Az első támadóhullám kilenc gépéből öt támadta a Möhne gátat és három az Edert, a Möhne gátat két bomba találta el, az Edert csak egy, de mindkét gátat sikerült áttörnie Wallis ugráló szerkezeteinek. A második hullám bombái közül csak egyet sikerült nekirepíteni a Sorpe gátnak, de nem sikerült lerombolni, a harmadik hullám gyakorlatilag ugyancsak sikertelenül támadta a Sorpe és az Ennepe gátakat.

Közben azonban már a gátak elérése előtt súlyos veszteségek érték a kötelékeket: két gép elektromos vezetékeknek ütközve veszett oda, többen pedig a sikeres vagy sikertelen támadás után visszatérőben kaptak végzetes találatot a német légelhárítástól Németország vagy Hollandia fölött.

Tizenkilenc gép indult 133 főnyi személyzettel, 8 gép nem tért vissza, a 617-esek személyi állományából 53-an vesztették életüket az akcióban vagy utána, az akció során szerzett sérülések miatt, hárman fogságba estek. Vagyis a veszteségarány negyven százalék körüli volt. A támadás nyomán keletkezett áradat a földön becslések szerint 1600 ember halálát okozta, közülük több százan egy a szó szoros értelmében elsodort munkatábor női lakói, ukránok és oroszok voltak.

Két gátat tehát tényleg sikerült átrobbantani. Ehhez képest a tartalék elektromos rendszerek, vízpumpák segítségével a németek gyakorlatilag napok alatt helyreállították az áramellátást, a valóban károkat szenvedett hadiüzemek termelése pedig őszre állt helyre teljesen. De helyreállt, és a gátakat is kijavították. A németek attól tartottak, hogy a britek a támadásokat megismétlik, és akkor lehet, hogy valóban sikerült volna kikapcsolni a Ruhr-vidéket, de erre nem került sor, mert a RAF vezetése elfogadhatatlanul nagynak minősítette a veszteségeket. Mindezek fényében manapság sokan kudarcnak ítélik az akciót.

Győzelemnek minősítik azonban sokan abból a szempontból, hogy a RAF szórványosabb bombázások után látványos akcióval bizonyította: eléri és valóban fenyegetheti a náci Németországot. Ez az üzenet nemcsak a németek felé volt fontos, legalább annyira a szövetségeseknek is, de leginkább maguknak a briteknek. Még két év volt hátra a háborúból, kellett tartani a lelket az emberekben. Azok a felvételek, amelyek másnap egy felderítő Spitfire kameráival készültek, azt bizonyították, hogy a németek sebezhetőek.

Angliának ismét lettek hősei, akikhez a király is ellátogatott, és akik természetesen megkapták a maguk kitüntetéseit is. A fiatal parancsnok, Guy Gibson 1944-bem egy Mosquitóval repült bevetés közben vesztette életét. Wallis még sokáig dolgozott, ezután készült hat- és tíztonnás hatalmas bombái komoly kárt okoztak, ezekkel sikerült a V-2-es rakéták kilövőállásainak egy részét felszámolni, és ugyancsak egy Wallis-féle bomba iktatta ki végleg a háborúból a rettegett óriási Tirpitz csatahajót.

A gátak elleni támadás ugyanakkor előjátéka volt annak a nagyon is átgondolt stratégiának, amelynek értelmében a Németország belső területei elleni fokozott támadások 1943–44-ben a Luftwaffe komoly védővadász-kötelékeit kellett, hogy lekössék például Berlin védelmében: 1944-ben aztán ennek hatalmas volt a jelentősége az Overlord hadművelet, a partraszállás végrehajtásakor.

A 617-es század azóta is egyik elitalakulata a RAF-nak, Tornadóikkal 2003-ban részt vettek az iraki, az elmúlt években az afganisztáni hadműveletekben. A század jelenlegi parancsnoka, a negyvenéves David Arthurton a RAF weboldalán megjelent interjúban elmondta: a katonai pilótáknak ma is ugyanazokra a képességekre van szükségük, mint amikor a gátrombolók véghezvitték a maguk hihetetlen akcióját, érteni kell az eszközöket, tudni kell, mit akarnak elérni a bevetéseken, és hogy milyen fegyverzetet kell alkalmazni hozzá.

A 617-esek hetven évvel ezelőtti hadműveletének három máig szóló tanulságát sorolta a jelenlegi parancsnok: a technikai innováció fontosságát, a feladatoknak megfelelő különleges kiképzést, és azt a bátorságot, amit az akkori 617-esek felmutattak, és ami minden más mellett leginkább kell a célok eléréséhez.