Öt tonna elég a légkörben: <br />a maradék valahol földet ér!

NASA-tudósok próbálják kitalálni, hol fog leesni a hattonnás műhold: Florida vagy New York térségében, vagy éppen Iránban vagy Indiában. A szakértők szerint legvalószínűbb, hogy a műhold becsapódása pénteken, 23-án következik be, a pontos ideje és helyszíne csak akkor lesz nyilvánvaló, ha már megtörtént. Az is elképzelhető, hogy már ma, csütörtökön megérkezik.

A műhold minden bizonnyal apró darabokra hullik, így a NASA szerint annak, hogy bárki megsérülne emiatt, 1:3200-hoz az esélye.

Ilyen űrhulladékok földre érkezése még soha senkit nem sebesített meg, és számottevő károkat sem jelentettek. Ez annak köszönhető, hogy planétánk legnagyobb részét víz borítja, és hatalmas lakatlan területei is vannak.

A NASA azt tanácsolja, hogy aki a műhold valamely darabjára bukkan, ne szedje fel. Bár az űrközpont szerint nincs mérgezésveszély, de lehetnek éles darabok, amelyek sérülést okozhatnak. Különben is a műhold roncsaiban is a kormány tulajdona. Törvényellenes a darabokat megtartani emlékbe, vagy eladni az eBay-en. A NASA azt tanácsolja, hogy aki megtalál egy roncsrészt, először a rendőrségen jelentse.

A húsz éve keringő kutató műhold a várakozások szerint több mint ezer darabra fog hullani, amint az atmoszférába ér, a legtöbb része el is ég. A legnehezebb fémelemekből mintegy huszonhat darab érheti el a Földet, a legnagyobb úgy 140 kilós lehet. A törmelékek  akár 800 kilométeres körzetben is szétszóródhatnak.

Jonathan McDowell nem aggódik. Ő a potenciális becsapódási zónában él – természetesen a világ hétmilliárd további polgárának többségével együtt. McDowell a Harvard-Smithsonian Asztrofizikai Központ munkatársa a massachussettsi Cambridge-ben.

– Majdnem minden évben hullanak az égből nehezebb darabok – mondja. Ebben az évben például két masszív orosz rakétalépcső is lehullott. Annak lehetőségére, hogy a műhold darabjai eltalálhatnak-e valakit, így válaszolt: – Kicsi a valószínűsége. Az életünk mindennapjaiban sokkal több veszélynek vagyunk kitéve. Én tehát nem fogom feltenni a vékony bukósisakomat, és nem bújok el egy szikla alá.

Ahogy a szakértők becsülik, 550 kilogramm törmelék becsapódása várható; a legnehezebb darabok titániumból, rozsdamentes acélból vagy berilliumból készültek. Ez a műhold tömegének csak egytizedét jelenti. A becsapódási zóna vélekedések szerint az 57 fok északi szélesség és 57 fok déli szélesség között várható. Ez felöleli az északon lévő Edmontont és Albertát, Kanadát és Aberdeent, Skóciát, valamint délre a Horn-fokot, és Dél-Amerika legdélibb csücskét. Mindegyik kontinens szóba jöhet, kivéve az Antarktiszt.

Amikor az UARS-t (Upper Atmosphere Research Satellite; a felső atmoszférát kutató műhold) felbocsátották 1991-ben, hogy kutassa az ózonréteget, a NASA nem igazán gondolt az „ami egyszer felmegy, annak le is kell jönnie” szabályra. Mostanában már a műholdakat úgy kell tervezni, hogy vagy égjenek el maradéktalanul az atmoszférába érkezéskor, vagy legyen elég üzemanyaguk, hogy óceánsírba kormányozzák magukat, vagy magasra fel, egy hosszú élettartamú orbitális pályára.

A Nemzetközi Űrállomás – a legnagyobb ember alkotta szerkezet, amely valaha is Föld körül keringett – nem kivétel ez alól. A NASA úgy tervezi, hogy biztonságosan lehozza valamikor 2020 után.

Oroszország elöregedett Mir-állomása a Csendes-ócánba zuhant, irányított módon, 2001-ben. Ám egyik elődje, a Szaljut-7 irányítatlanul lépett be az atmoszférába 1991-ben. A legutolsó, irányítatlan, nagy NASA-műhold 2002-ben tért vissza.

A Skylab űrállomás volt mindenek között a legszenzációsabb vállalkozás, amely a fenyegető veszélyt örökül hagyta három évtizeddel ezelőtt, és ráébresztette az embereket világszerte: nem mindegy, hol fog földet érni. Végül szerencsésen landolt az Indiai-óceánban, valamint részei Ausztrália távoli tájain 1979 júliusában.

A 740 millió dolláros UARS-ról 2005-ben mondtak le, miután a NASA földkörüli pályáját lejjebb hozta a megcsappant üzemanyag-tartalék miatt. A NASA nem akarta a szükségesnél tovább odafent tartani, nehogy ütközzön, vagy a tankja felrobbanjon; mindkettő rengeteg űrszemetet eredményezett volna.

Mark Matney, a NASA „űrszemét-tudósa” szerint meghatározni, hol fog a műhold leesni, legalább annyira „biztos”, mint megmondani, milyen lesz az idő egy hét múlva. A műhold orbitális sebessége 17.500 mérföld/óra (7800 méter/másodperc), így pár perces eltérés akár 1000 mérföldes tévedést is jelenthet. Matney szerint ezért nem lehet se pontos időt, se helyet mondani. – Ha valaki olyan szerencsés, hogy a légkörbe érkezését éjszaka láthatja, annak ez igazi show lesz! – mondja Matney.

Az űrszemét általában úton van, legtöbbje megrongálódott, vagy összetört műholdakból és elhasznált rakéták darabjaiból áll össze. Több mint 20.000, ember alkotta objektumból származó, legalább 10 centiméter átmérőjű darab kering földkörüli pályán.

Az űrbe vágyó asztronauták számára ez nagyobb veszély, mint a Föld lakosai számára. Júniusban a Nemzetközi Űrállomás hat lakója az állomáshoz kapsolt  Szojuz-mentőcsónakokban keresett menedéket a száguldó törmelékek miatt. Az egyik azonosítatlan tárgy alig 400 méterre húzott el a komplexumtól: eddig ez volt a legközelebbi.