Hindenburg-robbanás: a léghajók alkonya

A múlt század harmincas éveiben még sokféle elképzelés élt a légiközlekedés jövőjéről. Tán a legkevesebben gondolkodtak hosszú betoncsíkokról felszálló, és az óceán túlpartján ugyanilyen hosszú pályákra leszálló szárazföldi repülőgépekre: a versengés inkább a méltóságteljes lassúsággal az égen úszó szivarok és a sokmotoros, fémépítésű, a vízről felszálló és ott landoló, egyre nagyobb hidroplánok között zajlott.

Aztán a verseny alig negyven-ötven másodperc alatt eldőlt, 1937. május 6-án, a világ első igazán mediatizált légikatasztrófája során.

A Zeppelinek története valahol a magyar Schwarz Dávid fémépítésű léghajó-tervével kezdődött, ezt a szabadalmat vette meg Ferdinand Zeppelin és alakította át egyre nagyobb és egyre hatékonyabb, motorokkal ellátott, kormányozható légijárművé. A merev és félmerev léghajók az első világháború elején még komoly és veszélyes fegyvernek számítottak: néhány többmotoros óriásgépen kívül ők szerezték meg azt a kétes dicsőséget, hogy az emberiség elkezdhetett megtanulni félni a civileket is pusztító légihadviseléstől.

És bár végülis a léghajó, erős védőfegyverzete ellenére, rendszerint alulmaradt a merevszárnyú vadászokkal folytatott csatáiban, a világháború után is volt még szerepe bőven: katonai szerkezeteket is építettek még, de közben elkészültek a légiközlekedés első luxushajói. Különleges szerepe volt a léghajónak a felfedezések korában: az olasz Nobile első expedíciója az Északi-sarkra sikeres volt, a második azonban nem, és a katasztrófát szenvedett jármű felkutatásakor vesztette életét a sarkkutatás, egyben a sarkvidéki repülés meghatározó alakja, Roald Amundsen is.

Az Italia balul sikerült útja és sok más tragikus léghajóbaleset is jelezte, mi az, amivel ezek a légijárművek sosem tudtak igazán megküzdeni: ez pedig az időjárás. A hatalmas szerkezetbe belekapaszkodó szelek, a léghajót elnehezítő csapadékok, a kivédhetetlen jegesedés, az, hogy egy-egy vihar kormányozhatatlanná tette az óriásszivarokat, mind-mind olyan hátrányok voltak, amiket végülis a repülésnek ez az ága igazából mindeddig nem tudott igazán ledolgozni.

Még a sikeres utak leírása is tele van olyan részletekkel, hogy mekkora nehézséget okozott például a puszta szembeszél a léghajók számára, mennyire nehéz volt a kibontakozó légiközlekedés iránti egyik legfontosabb követelménynek, a pontosságnak megfelelni, ha az időjárás nem volt elég kegyes a járműhöz. Ráadásul a léghajók tárolásához hatalmas hangárokat kellett emelni, különben a parkoló szivarokat is veszélyeztette a szél. A fel- és leszálláshoz rengeteg emberre és egy-egy különlegesen kialakított kikötőárbocra volt szükség, a kikötés maga bonyolult és megintcsak kockázatos művelet volt, különösen kedvezőtlen időjárás esetén. (A Hindenburg is csak egynapos késéssel kísérelte meg a leszállást, a kikötést az árbóchoz, mert kedvezőtlen volt az idő.)

Ma hetvenöt éve tehát megtörtént az igazi katasztrófa. A németek legnagyobb, legimpozánsabb – 245 méter hosszú – léghajója, amivel az amerikaiakat is ámulatba ejtették, a New York melletti Lakehurst repülőterén, 36 utassal és 61 főnyi személyzettel a fedélzetén, leszállás közben váratlanul kigyulladt a farokrésznél, majd robbanásszerűen elégett és a földre rogyott az egész óriási szerkezet, a teljes pusztulásához nem kellett ötven másodperc sem. A balesetet élőben közvetítette egy rádióadó, a Hindenburg pusztulását megörökítő filmeket emberek milliói látták hamarosan.

Mindeközben még ma is izgalmas vitatéma, mi okozta tulajdonképp a tragédiát. Vannak regényes elképzelések szabotázsról, és persze a politikai szféráig is felnyúlt az a tényező, hogy mivel az amerikaiak nem adtak el a fegyverkező náci Németországnak héliumot, a Hindenburgot is kénytelenek voltak a németek a sokkal veszélyesebb, gyúlékony hidrogénnel feltölteni.

A baleset jóval prózaibb és valószínűbb lehetséges okai közé sorolható, hogy esetleg egy óvatlanul cigarettázó utas, netán egy zárlat szikrája, egy motor rendellenes működése és túlhevülése, vagy egyszerűen a hatalmas  fémszerkezetben felgyűlt statikus elektromosság kisülése vezetett az első robbanáshoz: bármelyik volt az igazi, ezek a baleseti források mind azt igazolták, mennyire sérülékenyek ezek a grandiózus légijárművek.

A verseny eldőlt, a léghajók évtizedekre eltűntek az égről, majd különleges turistaattrakcióként, sétarepülésekre és reklámra, netán tévéközvetítésre szolgáló eszközként tértek vissza az aviatikába. Ma is léteznek grandiózus tervek modern léghajókról, amelyek már nem annyira kiszolgáltatottak az időjárásnak, de közben képesek, ha nem is túl gyorsan, hatalmas rakományokat  mozgatni a kontinensek között. De a léghajók igazi reneszánszára a jelek szerint még várni kell.