Iráni zsákmány: nem a gép a baj
Cikkünk írásának időpontjáig hivatalosan még nem ismerte el sem az amerikai katonai, sem a politikai vezetés azt, hogy az iráni televízióban bemutatott repülőgép valóban az amerikai fegyveres erők RQ–170 Sentinel fegyvertelen, távolról irányított, nagy hatótávolságú, közepes magasságban tevékenykedő felderítő repülőgépe lenne. Hivatalosan. Ennek ellenére több, magas rangú katonatiszt is megszólalt az ügyben, akik nyilvánosan beszéltek a repülőgép technológiai „visszafejtéséről”, azaz az iráni kézbe került UAV lemásolásáról. Ezt például az amerikai légierő vezérkari főnöke, Norton Schwartz tábornok emlegette fel, aki jelezte: ideális esetben megmaradna az amerikai előny ezen a területen. A hangsúly az ideális eseten volt, melytől azonban az Egyesült Államok egyetlen nap alatt messze került.
Az nehezen elképzelhető, hogy Irán külső segítség vagy együttműködés nélkül oldotta meg az RQ–170-es elfogását és többé-kevésbé sérülésmentes zsákmányolását. A természetes szövetségesek között kell keresni Kínát: a két ország virágzó üzleti kapcsolatban áll, és a kínai elektronikai hadviselés ismerten magas színvonalú és eredményes. Hasonlóképp jöhettek segítő kezek és elmék Oroszországból is, Moszkva számára szintén nagyon érdekes a frissen megszerzett repülőgép.
A leginkább érdekes rész a műholdas adatkommunikációs rendszer lehet, illetve Kína számára a hajtómű. Az ilyen kategóriájú repülőgépeknél a legnehezebb feladatok közé tartozik a megbízható, zavarvédett, titkosított és nagy sávszélességű adatkapcsolat kiépítése és fenntartása. Nagy felbontású, fedélzeti kamerarendszert sokan tudnak fejleszteni és gyártani, megfelelő műholdas kommunikációs rendszert már kevesebben.
Kína pedig folyamatosan küszködik a megbízható, nagy üzembiztonságú, hosszú ideig működőképes hajtóművek fejlesztésével és gyártásával. Márpedig egy egy hajtóműves, nagy hatótávolságú, távolról irányított repülőgép esetében ez létfontosságú kérdés.
Meg nem erősített híradások szerint az amerikai katonai és politikai vezetés mérlegelte a rossz kezekbe került RQ–170-es visszaszerzését vagy megsemmisítését is. Szerencsére minden ilyen forgatókönyvet elvetettek. Szerencsére, mert mind a megsemmisítés, mind a visszaszerzésre indított különleges művelet gyakorlatilag háborút jelentett volna a két állam között, melynek gazdasági hatásai nehezen felbecsülhetőek. Eleve nehéz elképzelni a hatékony csapásmérést, hiszen Irán minden bizonnyal régebb óta készült az akció végrehajtására. És ha ez így van, akkor a gép előre felkészített helyszínen szállhatott le vagy ért talajt. Ennek védelmezésére minden bizonnyal komoly légvédelmi és vadászfedezetet alkottak, melynek áttörése nem ígérkezik egyszerű feladatnak.
Szintén nehezen elképzelhető, hogy egy órák alatt „összerántott” akcióban az amerikai különleges erők és repülőgépeik sikeres rajtaütést tudtak volna végrehajtani, beleértve a repülőgép visszaszerzését vagy megsemmisítését. Itt szintén a védelmi erők felkészülését és az eleve ismeretlen terepet lehetne kiemelni. Ráadásul az amerikai erők légifedezetének biztosítása, az ellenséges iráni légvédelem semlegesítése komoly légi hadműveletet, esetleg manőverező cirkálórakéták bevetését is igényelte volna.
A repülőgép elvesztéséből eredő csapás igen érzékenyen érinti az amerikai légierő doktrínáját. Komoly sebet kapott a távolról irányított repülőgépek alkalmazására felépített új légierő-doktrína, mely az ember vezette, drágának és nehézkesnek ítélt repülőgépek fokozatos visszaszorulásával számolt. Az, hogy az UAV-ok „fogyóeszközök”, Irak és Afganisztán óta ismeretesek. Ez „benne is van a pakliban”, sőt, az RQ–170-es elvesztése is, hiszen ellenséges terület fölé, működő légvédelem mellett küldték felderítő útjára. Ismert kockázat volt a repülőgép észlelése és lelövése – de szinte sértetlenül megszerzése gyaníthatóan nem. Amennyiben valóban a repülőgép irányítását vették át, az amerikai műholdas távvezérlést saját szakembereik irányításával helyettesítve, az egy egészen új, reálisnak tűnő veszélyforrást hozott a katonai repülés színterére.
