Merénylet Biatorbágyon – nyolcvan éve történt 1.

Matuska Szilveszter, a „magányos merénylő” ekkor robbantotta fel a pálya 299-301. számú szelvényében lévő völgyhídon áthaladó 10 sz. bécsi gyorsot, melynek mozdonya hat kocsit magával rántva a 26 méteres mélységbe zuhant. A tragikus esemény mérlege 22 halálos áldozat és 17 súlyos sérült volt. Roncshalmazzá vált a mozdony és annak szerkocsija, egy pakli-, három különböző osztályú személy- és két hálókocsi.

A halálos áldozatok között öt vasutast is találhatunk. Négyüket – Morvay Alajos főmozdonyvezetőt és Nemes Miklós fűtőt Budapest-Keleti fűtőház, valamint Gulyás Sándor főkalauz, vonatvezetőt és Ivánics József kalauzt Budapest-Ferencváros állományából – szolgálatteljesítés közben érte a halál. Az ötödik vasutas Nagy László, Dunakeszi műhelytelepi asztalos volt.

A 12 kocsiból (48 tengely) álló 10. számú bécsi gyors, 105 utassal (három első-, 34 másod- és 68 harmad osztályú), valamint tízfőnyi személyzettel, élén a 301,001-el – a MÁV egyik legszebbnek tartott gőzmozdonyával – 23.30-kor indult végzetes útjára Budapest Keleti pu.-ról. Menetrend szerint haladt át Budaörs állomáson, majd a Budaörs–Torbágy közötti 3., 4., 5. és 6. számú blockőrhelyeknél is, ez utóbbi előtt 0.13-kor. Az itt 24 órás szolgálatot teljesítő Szigeti Pál blockőr nem sokkal ezután egy robbanást hallott, majd erős légnyomást észlelt, mely nem csak az ajtót-ablakot, de a blockbódét is megrázta. Kilépve őrhelyéről tompa morajlást hallott, mintha nagyobb tárgyak zuhantak volna valahova. A robbanás zajáról a többi blockőr is említést tett vallomásában.

A vonaton utazók közül is többen beszámoltak egy (némelyek két) robbanásról, majd a szerelvény (illetve annak egy része) hirtelen megállt. Az utolsó négy személyszállító kocsin szolgálatot teljesítő Szabó II. Mihály kalauz elmondása szerint egy durrantyú dördüléséhez hasonló hangot hallott, majd olyan erős fékhatást tapasztalt, mintha a vonat vészfékezne. Ekkor a Ca kocsi hátsó peronján tartózkodott, melynek jobb oldali ajtaján kinézve láthatta, amint a szerelvény eleje a mélybe zuhan. Életét féltve kiugrott a kocsiból és a töltés aljára esett. Innen felnézve megállapította, hogy a kocsi két első tengelyével siklott ugyan, de további öt kocsival együtt a hídon maradt. Hasonló „élményről” számolt be a vonat végére sorozott gyűjtőkocsi kezelő kalauza, Schuztál Ferenc is, aki a vonat hírtelen megállása után kocsijából – annak jobb oldali ablakán – kinézve látta, hogy Torbágy állomás előtt állnak, és az állomás elő- és főjelzője szabad állásban van.

Többen azt is elmondták, hogy a vaksötét éjszakában a híd alól csak a sebesültek segélykiáltása hallatszott, de látni semmit sem lehetett. Néhányan ugyan lebotorkáltak a roncsokhoz, de az átláthatatlan sötétség miatt semmit sem tudtak tenni a sérültek érdekében. A mentés megkezdésére csak a robbanás zajára és az azt kísérő villámlásszerű fényjelenségre különböző világítóeszközökkel a helyszínre siető lakosság, majd a közelben lakó Dr. Wieder Ernő pályaorvos volt képes.

A mentés résztvevőit borzalmas látvány fogadta. A földbe csapódó mozdony kazánja felrobbant, kiszakítva a füstszekrényt, a gőzdómot és a haslemezt. Megroppant a gép főkerete és teljesen összeroncsolódott a védház és a szerkocsi is. A lezuhant hat kocsiból három a felismerhetetlenségig összeroncsolódott, három igen súlyosan megsérült A BBÖ paklikocsija a mozdonyra és szerkocsijára zuhant. Erre esett rá a belga Ca kocsi. Dr. Wieder Ernő már idézett visszaemlékezése szerint a roncshalmaz magassága nem volt több mint egy rendes vagon magassága. Mögöttük, az úton keresztben, égnek meredő kerekekkel a WL ostendei hálókocsija feküdt, körülbelül 80-90 cm-re préselődve. Ebből a kocsiból – még saját maga számára is érthetetlen módon – megmenekült Hertlein Lipót, a WL hálókocsi kalauza. Ezt az oldalán fekvő CFR AB kocsi, majd a túlsó hídfő rézsűjén, a szintén oldalán fekvő BBÖ ABa 19 300 psz. kocsi követte. A félig a rézsün, félig a hídfőn támaszkodó WL bécsi hálókocsija zárta a lezuhant kocsik sorát.

Időközben Budaörsről elindult az 1358 sz. gyorstehervonat, melyet az egyenes állású 424,009 psz. gép továbbított. Ez a 6. sz. blockőrhely közelében lévő 11. sz. karjelzőnél megállt, mivel azt feloldás hiányában nem tudták kezelni számára.

Mogyorós János, önköltségben Hegyeshalom állomásra utazó kalauz, a bécsi gyors siklott Ca kocsijának első fülkéjében az ülésen elfeküdve aludt. Arra ébredt, hogy lefordult az ülésről, majd a kocsi táncolni kezdett és a vonat hirtelen megállt. Jobb oldalon kinézve a vaksötétségben semmit sem látott, de a vele egy szakaszban utazó Juhász I. János vonatfékező, aki időközben leszállt a kocsiból, baloldalról átkiabált neki, hogy úgy látja, a vonat eleje a mélybe zuhant. Megkérdezte, nem kellene-e fedezni a vonatot, mert ő Budaörsön egy tehervonatot látott. Mogyorós ezután leugrott a vonatról és kereste a vonat személyzetét. Mivel senkit sem talált, gyalog elindult a vonat vége felé. Eközben az első postakocsi nyitott ajtajában álló postatiszttől el akarta kérni a kocsiajtón lévő lámpát, amit az nem tudott odaadni, mert az, az ajtóra szerelt rögzített lámpa volt. Így a sötétben folytatta útját a vonat vége, majd a 6. számú blockőrhely felé. Közeledve látta, amint a blockőr éppen a tehervonat elé siet. Ötven-hatvan lépésre lehetett tőle, mikor utána kiáltott, hogy igyekezzen a vonatot fedezni és az 1358-ast megállítani, mert a 10. sz. vonattal valami baj történt. A blockbódéhoz érve azután egy harangütéssel telefonon felhívta Torbágy állomást, de az nem jelentkezett, csak Budaörs. Ennek szolgálattevőjével közölte, amit tudott, mire az úgy rendelkezett, hogy az 1358-as gépe a kalauzkocsival akadjon le, és segélynyújtás céljából induljon a 10. számú vonat után. Mikor a tehervonat négy-öt kocsival a blockbódén túl megállt, annak vonatvezetőjét behívta a blockbódéba, közösen felhívták Budaörsöt, aki megismételte az utasítást. Ekkor a fékeket behúzták, majd a zárfékezőt hátrahagyva elindultak a híd felé.

Szigeti Pál 6. számú blockőr meghallva a robbanást, majd – mint már említettük a zuhanó kocsik zaját – érdeklődni akart a többi őrtől, hogy ők is hallották-e a azt? Eközben azonban Torbágy állomás hívta őt, és azután érdeklődött, hogy a 10. számú gyorsvonat elhaladt-e már nála. Közölte, hogy annak már Torbágyon kellene lennie, és ha nincs ott, akkor valami bajnak kellett történnie. Ezután a blockbódé elé durrantyúkat rakott, és futva elindult 11. sz. karjelző felé, ami 300 méterre volt őrhelyétől Budapest felé. Visszaérkezése után Torbágy felhívta és utasította, hogy a tehervonatot állítsa meg, a gépet a kalauzkocsival akasszák le, és a vonatszemélyzet azzal menjen a hídhoz a 10. számú vonatnak segélyt nyújtani. Ismét visszament a vonathoz és, hogy az ne vesztegeljen a jelző előtt, előre húzatta a blockőrhelyig, ahol azután a gép leakadt és a hídhoz ment. (Kettejük vallomásában a vonat feltartóztatását és a gép előrehúzását illetően itt némi ellentmondás van!)

A híd felé tartottak, mikor találkoztak Králl Ferencz üzletgyakornokkal, aki Torbágy állomáson lévő szolgálati lakásában aludt a baleset idején. A robbanás zajára és a légnyomásra felébredve a szolgálatban lévő Szalay Mihály váltókezelőtől tudta meg, hogy a 10. számú vonat alatt a híd leszakadt. Azonnal a helyszínre sietett, ahol annyit tudott meg az utasoktól, hogy mielőtt a vonat hirtelen meglassult volna, három durranást hallottak. Ekkor még nem tudván, hogy a hídon robbantás történt, azt gondolta, hogy valamilyen szolgálati mulasztás történhetett, mert durrantyút leraktak ugyan, de lámpával nem adtak jelzést a vonat felé. A durrantyúk darabjainak megtalálása végett haladt a 6. számú blockőrhely felé, mikor a szemben közlekedő mozdonnyal találkozott. A 424,009 később az ő intézkedése alapján vonatjával visszatolt Budaörsre, és behúzta oda a balesetes gyors öt épen maradt kocsiját is. Az időközben odaérkezett segélykocsival a baleset helyszínére ment, majd a gyors maradékát is ez továbbította Budaörsről Budapest-Keleti pu-ra.

A Hegyeshalom felől az egyenes állású 424,021 psz. géppel érkező E1 sz. Orient Express először Torbágy állomás bejárati jelzőjénél, majd 0.23-kor a „Megállj” állású kijárati jelzőnél állt meg. Ekkor a vonathoz ment a forgalmi szolgálattevő, aki a vonatot a téren fogadta, és közölte a mozdonyszemélyzettel, hogy a 10. sz. vonat alatt a híd leszakadt, ezért az állomásfőnök utasítására a mozdonyt akasszák le, mert azzal kimennek a hídhoz megnézni, mi történt? Ezután körülbelül 0.30-kor a jobb vágányon előre húztak a híd torbágyi végéig.

Lassan megkezdődött a sérültek és halottak mentése is a helyi lakosság, valamint az önkéntes tűzoltók segítségével. Bicskéről – a sebtében, a helyi szerelvényből összeállított segélymenettel – 1.15-kor megérkezett Torbágyra Veress Kálmán pályafelvigyázó és néhány pályamunkás is. A hídhoz érkezve leereszkedtek a roncsokhoz, ahol a koromsötét éjszakában néhány fáklya világánál folyt a munka. Veress utasította a pályamunkásokat, hogy a faroncsokból rakjanak tüzet, így biztosítsanak némi fényt a munkához...

A sérültek és halottak kiemelése után a roncsok eltávolítása több napig tartott. A mozdony szerkocsijából kiszóródott szenet például csak szeptember 23-án hordták be az állomási vízházhoz. A baleset során kis mértékben sérült a híd szerkezete is, ezért néhány napig a vonatok egy vágányon, állomásközben közlekedtek. A forgalom megkönnyítése érdekében a bal vágányba – feltehetően Budaörs irányában, a 6. számú blockőrhely és a híd között – egy ideiglenes kitérőt építettek be. Érdekességként jegyezzük meg, hogy a robbantás idején, az alsó íves megerősítés nem volt még meg a hidakon. Ezeket 1941-ben, a tengelyterhelés növelése okán, a forgalom sebességkorlátozással való fenntartása mellett szerelték fel.

Bárdos Imre

Megjelent az Indóház 2005. szeptemberi számában

Folytatjuk