Reptér az erdőben: Horthy és a hadsereg nyomában

Visszatért Magyarországra az az expedíció, amelynek indulásáról két hete számolt be az iho/repülés, és amelynek célja az volt, hogy eljusson Horthy István balesetének helyszínére, illetve sok évtizede elsőként kutatásokat végezzen a második világháború magyar haditörténetének egyik tragikus színhelyén, ott, ahol a 2. magyar hadsereg egy része odaveszett.

Ismét Punka György repüléstörténészt kérdezem: mit találtatok a történelmi jelentőségű vidékeken, Oroszországban?

Az expedíció maradéktalanul teljesítette feladatát, minden célunkat sikerült elérni. Az első számú célpontunk Horthy István lezuhanása helyszínének megtalálása volt, ezt is sikerrel teljesítettük, ebben nagy része volt az orosz kutatókollégák segítségének.

Egészen pontosan hogyan lehet behatárolni a helyszínt?

Mindenki keveri a helységneveket, Sztarij Oszkolt, Alekszejevkát, Nyikolajevkát, Ilovszkojét: Ilovszkoje tulajdonképp Alekszejevka mellett van, de valóban a zuhanás nem Ilovszkojéban történt, hanem onnan négy kilométerre egy másik repülőtér mellett, amiről az orosz kutatók sem tudtak, nekünk sikerült megtalálni. Miután a repülőkatonák ezeken a településeken voltak elszállásolva, és bárki, aki visszaemlékezett, ahhoz képest határozta meg, hol volt a repülőtér, hogy neki hol volt a szállása.

Tehát több településről van szó, de csak két repülőtérről.

Két, egymástól egy kilométerre egymás mögött húzódó repülőtérről.

Hogyan néz ki most a helyszín? Emlékeztet-e bármi arra, hogy a második világháborúban ez a terület harci gépek otthona volt?

Ez a repülőtér hetven év óta ott van, de azóta benőtte az erdő. Az állóhelyeket felverte a cserje, de minden megvan a helyén. A lakosok elvitték a boxok fából készült falát, a barakkokat még annak idején felrobbantották, de mindennek ott van a maradványa. Kétszázadnyi repülőgép állomásozott ezen a repülőtéren, és ezeket a gépeket állóhelyekkel védték: magas földhányásokra épített cölöpsorokkal kerítették be az esetleges bombatámadások repeszhatásai elleni védekezésül, nos ezeket a V alakú földhányásokat benőtte ugyan az erdő, de ott vannak. Ugyanúgy megtalálhatók azok a nyiladékok, ahonnan a gépeket kitolták. Akinek szeme van, az látja, hogy bizonyos időközönként hogyan következnek egymás mellett a repülőgép-állóhelyek, ezeket végig lehet számolni, az egy méter magas földsánc ugyanúgy ott van, csak benőtték a fák, ahogyan a barakkok földbe ásott részeit. A magyar csapat tagjai és az orosz kutatók együtt végezték a detektoros vizsgálatokat, és rengeteg maradvány került elő a repülőgép-állóhelyeknél.

De mi semmit nem hozhattunk haza: az orosz törvények szerint minden ötven évnél régebbi, a földben talált dolog nemzeti érték és nem vihető ki külföldre, csak ha erre külön egyezményt kötnek az illetékes minisztériumok. Találtunk például olyan fegyverrészeket, amelyekről azt mondták a partnereink, hogy ne is próbáljunk erre engedélyt kérni, mert úgysem adnak az orosz hatóságok, egyrészt mert fegyver, másrészt olyan ritkaság, ami a világ más múzeumaiban sem igen akad.

Repülőgéproncsokat már nem találtunk, mert azok kincsnek számítottak a háború alatt, olyan alapanyagnak, amit azonnal begyűjtöttek és beolvasztottak, majd orosz repülőgépet építettek belőle. Találtunk természetesen szilánkokat, lemezdarabokat a felrobbantott gépekből, de komplett alkatrészeket nem. Fegyvereket találtunk és azonosíthatóan olasz lőszereket, tehát egyértelmű, hogy milyen gépek állomásoztak ott: a Reggiane-200-as Héják.

Mi minden egyes darabot lefényképeztünk, katalogizáltunk, besoroltunk, eltároltuk őket és ott maradtak az orosz kutatóknál, azzal, hogy ha a két kulturális minisztérium között megszületik a megegyezés, akkor hazajönnek.

Az azért mégis kísérteties, hogy egy repülőtér helyén most erdő van…

Nekünk is többször borzongott a hátunk, ennél a repülőtérnél és a másiknál is, amelynek a helyére csak következtetni tudtunk: a visszaemlékezésekből nem derült ki, hol van, csak a leírásokból sejthettük, hol lehet. Fölmentem arra a dombtetőre, ahol a repteret sejtettük, és félelmetes élmény volt, hogy amint szembeálltam az erdővel, abban ott voltak azok a nyiladékok, állások, amelyekben a repülőgépek állomásoztak. Ez a másik reptér volt, ahonnan a napostiszt végignézte Horthy István lezuhanását, és elmondta, hogy a becsapódást nem látta, mert az erdő sarka eltakarta: az erdő sarka is ott van.

Méterre pontosan megtaláltátok a becsapódás helyét is?

Annyira, hogy az orosz kollégák csak hozzávetőlegesen tudták megmondani, merre van, a magyar kutatók fél óra alatt megtalálták a pontos helyszínt, és az ott fellelhető darabok alapján a repülőgép típusát is azonosíthattuk.

Tehát Horthy gépének a maradványait is megtaláltátok?

Igen, és ezeket a darabokat is ugyanúgy katalogizálva és tárolva hagytuk, hogy egyszer majd sikerüljön hazahoznunk őket. Megtaláltuk annak az emlékműnek a helyét is, ami a zuhanás helyétől nem messze még 1942-ben készült. Alekszejevka önkormányzata nagyon szeretné ezt a helyet emlékhellyé nyilváníttatni, és ott újra emlékművet emelni. Mi tartottunk ott egy megemlékezést, egy gyászmisét, ugyanabban az órában, ugyanabban a percben, amikor Horthy István lezuhant. Megemlékeztünk nemcsak róla, hanem az azon a vidéken elesett több százezernyi magyar katonáról.

Érdekes, maguk az oroszok szorgalmazzák, hogy ez emlékhely legyen?

Az oroszok lezárták a háborút, nem úgy, mint mi… Az oroszok azt mondták: ez a háború rettenetes volt, nagyon sok fájdalmat okoztak ők is nekünk, mi is nekik. Ezzel legyen vége, ők megadják a tiszteletet a mi halottainknak, és kérik, hogy adjuk meg mi is az ő halottaiknak a tiszteletet. Volt a környéken egy magyar katonai temető: nem azt mondom, hogy előző nap nyírták le a füvet, de látszik, hogy gondozott a temető, szépen lefestett vaskerítéssel, ápolják az ott lévő emlékkereszteket, ott voltak a magyar koszorúk, de ott volt az orosz állami koszorú is. Ők egészen másképp látják a dolgokat, és szerencsére nem tudják, hogy nálunk mennyire elhanyagolják ezt a kérdést: kínos volt számunkra, hogy ők mutatnak példát nekünk, holott mi nagyon szeretünk példát mutatni másoknak… Szinte minden kis faluban van múzeum: láttunk olyan múzeumot, ahol ott van a magyaroknak a vitrinje, kiállítva azok a tárgyak, amelyek magyar katonáktól maradtak meg. Ugyanúgy tisztelik, és fejet hajtanak előtte, mint a másik vitrinben a németek, a harmadikban az olaszok emléktárgyai előtt.

Még egy kérdés: a helyszín elárult-e valamit a katasztrófáról magáról? Hosszú interjút adtál korábban Horthy István balesetéről, és arról is szó esett, mennyi legenda veszi körül mindmáig ezt az eseményt: a helyszín kit igazol? Hozzátesz-e valamit a vitához?

Most tudjuk, melyik az a kis folyó, amelyek mentén a gépek repültek, látjuk, hogyan fordultak a felderítők mögé, sok minden nyilvánvalóvá vált: ebből a magasságból e domborzat felett – lehetett volna a világ leggyakorlottabb pilótája bárki is – nem lehetett kijönni. Ugye mi mindig arra gondolunk, hogy Oroszország egy nagy sík vidék, ez nem így van: nyolcvan-száz méteres dombok is vannak. Az a helyzet, amelybe az a repülőgép került, megoldhatatlan volt, és bárki más számára is megoldhatatlan lett volna. Ezt árulták el a terepviszonyok.