Sivatagi Vihar: a nyitány éjszakája
A koalíciós erők repülőgépeinek az Azonnali Villám-hadműveletben egy felkészült, az irak–iráni háborúkban harcedzett légvédelemmel kellett felvennie a harcot. A légi hadművelet ugyanakkor csupán egy eszköz volt: a végső cél a Szaddám Huszein iraki diktátor vezényletével lerohant és elfoglalt, kifosztott Kuvait felszabadítása.
Ahhoz azonban, hogy az Egyesült Államok, a Szaúd-Arábiába menekült kuvaiti erők és a további 30 ország alkotta, az ENSZ Biztonsági Tanácsának engedélyével a felszabadításra készülő koalíciós szárazföldi erők visszaverjék az iraki agressziót a lehető legkisebb saját emberveszteséggel, szintén szövetséges légierőnek kellett keményen megdolgoznia.
Mint minden modern háborúban, az első lépés az ellenséges vezetési pontok, parancsnoki bunkerek kiiktatása, illetve a légvédelem minél magasabb fokú rombolása volt. Az ENSZ BT 678-as számú határozatában megszabott határidő leteltét követő napon, mivel az iraki csapatok nem távoztak Kuvaitból, megindult az első csapásmérő hullám. Ennek talán leghíresebb bevetését a Normandy-kötelék hajtotta végre: az Amerikai Légierő két, négygépes AH–64A Apache harcihelikopter-köteléke egy-egy MH–53J Pawe Low III. különleges műveleti helikopter vezetésével iraki radarállomásokat támadott meg. A pontosan időzített akcióval utat nyitottak az EF–111A Raven elektronikai harci és zavarórepülőgépek védelme alatt érkező F–117A Nigthawk nehezen észlelhető repülőgépeknek, melyek már Bagdad kiemelt fontosságú célpontjait támadták. Eközben más Ravenek kíséretében F–15E Strike Eagle támadó-repülőgépek csaptak le a nyugat-iraki repülőterekre, míg a Brit Királyi Légierő Tornado GR1-es repülőgépei a kifutókat rombolták a speciális JP233-as bombakonténerek segítségével.
A levegőben komoly forgalom volt: a saját gépek gondosan koordinált akcióit amerikai, brit, francia és szaúdi E–3 AWACS és E–2C Hawkeye légtérfelderítő és -ellenőrző repülőgépekről irányították. És persze keresték az Iraki Légierő vadászgépeit is, hiszen ekkor még az ország nem lebecsülendő erejű és képességű légierőt mondhatott magáénak.
A közel iraki 500 vadászgép között voltak szovjet variaszárnyú MiG–23MS Floggerek, nagy sebességű MiG–25PD elfogóvadászok és modern MiG–29 Fulcrum vadászbombázók is. Nem elhanyagolható harci értéket képviseltek a tankerháborúban is eredményes, francia eredetű Mirage F1EQ vadászbombázók sem. A szövetségesek többszörös (csaknem ötszörös) számbeli és a minőségi fölényének köszönhetően hivatalosan egyetlen légi győzelmet ért csupán el Irak. A sokáig eltűntként kezelt Scott Speicher főhadnagy F/A–18A Hornet vadászbombázóját a legutolsó információk szerint az Iraki Légierő pilótája, Zuhair Dawood hadnagy lőtte le január 17-én MiG–25PD vadászgépéről indított R–40RD (AA–6 Acrid) nagy hatótávolságú, radarvezérlésű légiharc-rakétájával.
A légtérben a repülőgépek hatótávolságát amerikai és szövetséges tankergépek növelték meg, melyek egyben a védővadász-fedezetek üzemanyag-szükségletét is kielégítették. Folyamatos volt az ellenséges légvédelmi radarok zavarása, bemérése és megsemmisítése, melyben nagy szerepet kaptak a mára csaknem elfeledett F–4G Wild Weasel repülőgépek, amelyek egyedüli típusként vadásztak kizárólag a légvédelemre, gyakran a csapásmérésbe besegítő vadászbombázó repülőgépekkel párban.
Az első éjszaka és az azt követő nappalok, éjszakák szakadatlan bombatámadásai, az Amerikai Haditengerészet BGM–109 Tomahawk cirkálórakétáinak bevetése, a precíziós csapásmérő rakéták és bombák alkalmazása végül megpuhította a legkeményebb iraki hadtesteket, páncéloserőket is. A koalíciós légierő nem egymagában győzött, akkor és ott, 1991-ben, hanem egy csapatjáték fontos részét alkotta. Az akkori tapasztalatokból alakult ki később az a nézet, hogy a high-tech irányított fegyverekkel mégiscsak megnyerhetőek a háborúk. Hogy ez mekkora tévedés, arra már Afganisztán és Irak mutatott rá tíz évvel később.
