Vitorlázórepülő-bajnokság a versenyző szemével 2. rész
A beszámolót legutóbb ott hagytam abba, hogy múlt kedden esőben behúztuk a gépeket a gridről, és rögtönöztünk magunknak egy pihenőnapot. Azt viszont már lehetett tudni, hogy másnapra nagy dobásra készül a sportbizottság, hiszen a hidegfront utáni második nap az álmoskönyvek szerint nagy időket tartogat. Így is lett: az eligazítást reggel kilenckor tartották meg, a grid pedig tízkor zárt, és 10:15-re már tervezték is az első felvontatást. A feladat természetesen mi más lehetett volna, mint az ötszáz. Az útvonal: Kiskundorozsma-Kecel-Mezőhegyes-Nádudvar-Székutas-Szatymaz, majd vissza Szegedre.
Sokat szerencsére nem kellett taktikázni: amint nyitott az indulási vonal, már mentem is, mert azzal tisztában voltam, hogy a százas átlagot nem most fogom megrepülni. Ennek megfelelően az első száron Kalocsa felé estem-keltem, az első nyolcvan kilométeres szárat két óra alatt, kemény negyvenes átlaggal sikerült teljesíteni. Ekkor már látszott az is, hogy a nap teljes hosszára szükségem lesz a táv sikeres teljesítéséhez. Szerencsére a meteor-előrejelzés szerint is legalább fél hétig élt az időjárás, úgyhogy idő még bőven volt, így lehetett arra koncentrálni, hogy egy kicsit felgyorsítsuk a tempót.
A második száron 141 kilométer várt rám Mezőhegyesig, itt szerencsére már én is egy kicsit jobban formába lendültem, és 84-es áltagot tudtam menni. Ebben segített az egyre jobbá és erősebbé váló időjárás is, viszont sok géppel ekkor még nem találkoztam. Az első csapat – akik persze durván rám indultak – Mezőhegyes után ért be: Hamar Zoli és Siket Zsolti fogtak be először. Itt megpróbáltam felvenni velük a tempót, ami egész jól is ment, mert a Nádudvarig hátralévő szembeszeles 127 kilométert nagyjából együtt teljesítettük. Itt már voltak egész jó siklásaim is, amit utólag megnézve is egész jó számok jöttek ki. Nádudvarnál viszont egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy magasan a felhők felett egy érdekes kötelék repül. Először azt hittem, hogy madarak, de aztán amikor jobban megnéztem, akkor kiderült: valójában a hétvégi kecskeméti repülőnapra érkező orosz kötelékről van szó: a vezérgép az Il-76-os volt, amit két oldalról szépen lépcsőzve követtek a nehézvadászok. Érdekes egy látvány volt, az már biztos.
A következő szakaszon elváltak az útjaink a menőkkel: ők inkább egy keletiesebb kurzust vettek fel, én pedig egyénieskedni akartam, ezért inkább a székutasi fordulópont felé vettem az irányt. Mint később kiderült, ez nem igazán volt jó ötlet: Zsoltiék ugyanis durván leszakítottak, én pedig nemsokára egyedül és alacsonyan maradtam, és próbáltam találni egy élő felhőt. Ebben végül Rónai Peti volt a segítségemre (hasonló távokat mentünk, csak ők hosszabbat, és éppen Szerencsről jöttek vissza Békéscsaba érintésével Szatymaz felé), ő mondta a rádióban, hogy Orosháza déli részén van egy jó kis emelés. Mivel sok vesztenivalóm nem volt, tettem egy jó nagy kitérőt, de a biztos emelés ott volt, és engem is megemelt annyira, hogy el tudtam indulni hazafelé. Végül Hódmezővásárhely mellett fogtam az utolsó termiket, innen már csak feltettem a gép orrát, és szépen nyugodtan hazasiklottam.
A végén hihetetlen megkönnyebbülés volt kiszállni a gépből: majdnem nyolc órát töltöttem a levegőben (a teljes idő végül 7 óra 55 perc lett), és már teljesen belaktam a gépet. Az 518 kilométer az eddigi leghosszabb távom volt, igaz, az átlagom nem lett az igazi, de körbeértem, és teljesítettem a gyémántkoszorú egyik legnehezebb feltételét, ráadásul első próbálkozásra. Hatalmas élmény volt körbejárni a fél országot, és a nap közepén látni a PDA-n, hogy a repült idő már délután negyed négykor eléri az öt órát.
Ötszáz után háromszáz
A következő nap sem volt pihenés: igaz, nem ötszáz, hanem egy csinos háromszáz feletti táv várt minket: Úrhidára mentünk, odafelé Kecel, visszafelé Császártöltés töréssel. Mivel a táv rövidebb volt, ezért már később szálltunk fel, viszont az idő jónak ígérkezett, így titkon reménykedtem, hogy egy jobb átlagot megyek majd, mint az előző nap. Sokat végül ezen a napon sem taktikáztam: az indulási vonal nyitása után nem sokkal már mentem is.
Kecelig ismét szenvedés volt, úgy látszik nyugat felé nem igazán tudok jól indulni: az első száron ismét ötven alatti átlagot mentem. Utol is értek páran, Keceltől Kapuy Ádámmal és Bereczky Ferivel mentem egy darabon Úrhida felé. Végül őket is elveszítettem, mert más úton közelítettük a fordulópontot. Én igyekeztem magasan maradni, és a felhők alatt minél kevesebb tekeréssel menni előre, de azért így is sikerült többször mellényúlni. Úrhida előtt még a kékben megemelkedtem, majd fordulás után következhetett a hátszeles rész. Itt egész jól mentem, a Császártöltésig hátralévő 101 kilométert 97-es átlaggal rohantam végig. Ez nagyon jó érzés volt, végre úgy éreztem, hogy az első napok szenvedései után élvezem a repülést, és a termikek is jellemzően bejöttek. Egyetlen gond volt csak: Sárbogárdnál elkezdett furcsa, búgó hangot adni a gép, ami a sebesség növelésével erősödött, és az oldalkormány is elkezdett rezonálni. Sejtettem, hogy az oldalkormányra ragasztott réstakaró engedhetett el, amit alátámasztott az is, hogy Paksnál több rohanósabb rész után megszűnt a hang és a rezonálás is. Persze a réstakaró szállt el (szerencsére utólagos tuning, nem gyári tartozék, és már korábban is voltak vele gondok), de ez már csak a leszállás után derült ki. A helyére inkább nem ragasztottunk semmit, mert azzal van a legkevesebb gond.
Császártöltés után egy kicsit bajba kerültem, mert egy nagy összeállás volt előttem. Ismét Rónai Peti segített, aki épp Pécs felől érkezett ugyanarra a részre, ahová én, és mondta is, hogy Jánoshalma mellett a nagy fekete felhő alatt stabil emelés van. Ezért ismét bementem a bemondott helyre, és megint ott volt az emelés, úgyhogy a második segítség is bejött. Innen már egy-két további termikkel haza is tudtam érni, úgyhogy végül egész jó átlaggal teljesítettem a számot. Az egész jót persze saját magamhoz kell érteni, hiszen a nagymenők bőven 100-as átlag felett mentek, én pedig 87 körül, de már ez is komoly eredmény volt a korábbi napok lassúsága után.
Még egy háromszázPénteken újabb háromszázat kaptunk, bár ez már csak 301 kilométer volt, mert attól tartottak, hogy a nyugat felől érkező anticiklon eltünteti a felhőket az égről. Végül nem így lett, viszont ezt a nap elején még nem lehetett látni.
A változatosság kedvéért keletre indultunk: Medgyesegyháza, Makó és Rém voltak a fordulópontok (én sem hittem, de azóta többször is megnéztem a térképen, valóban van Rém nevű település az országban). Ismét korán indultam, hiszen én a távval és az időjárással, nem a többi pilótával állok versenyben, az egyetlen gondot az jelentette, hogy Makó helyett véletlenül egy random pontot írtam be a PDA-ba. Szerencsére a navigációs programom a nem használt fordulópontokat is kiírja, így végül meg tudtam fordulni Makót is.
Az igazi érdekesség Rém felé, Szeged magasságában kezdődött. Itt értek utol a menők: egy hatos bolyt kaptam a nyakamba, ahol ott voltak a legjobb versenyzők is. Innentől már csak az volt a célom, hogy minél többet tudjak velük menni. Amikor még a tavaszi FCC után beszélgettem Bereczky Ferivel, ő adott egy tanácsot: az első versenyeken svancoljak, mert így lehet a legtöbbet tanulni.
Úgy gondoltam is, ha már itt van előttem Fari, akkor svancolom amíg csak lehet. Ennek megfelelően igyekeztem tartani a lépést a bollyal: egy darabig még együtt mentünk, utána viszont ahogy alacsonyabbra kerültünk, mindenkinek kezdtek saját ötletei lenni. Ugyanakkor egészen hihetetlen élmény volt látni, hogy a nagyok hogyan repülnek, milyen ösztönösen mennek be az erdő fölé termiket fogni még alacsonyan is, és milyen magabiztossággal válogatnak a felhők között. Végül Fariékkal fordultam még Rémet, és akkor is követtem őket – igaz, már kilométerekkel leszakadva – amikor az előttünk lévő 30 kilométernyi kékséget kellett átsiklani. Minél messzebb kerültek, annál kevésbé hittem abban, hogy hazaérünk, de rajtuk látszott, hogy pontosan tudják: a következő erdő szélén ott kell lennie a termiknek. Végül persze ott is volt, és én néhány perc késéssel még el is értem a boly alját, így el tudtam kezdeni a végsiklási pozícióba való megemelkedést.
A gondot csupán az jelentette, hogy az én gépem sajnos már nem túl jó, így sokkal magasabbról kell hazajönnie, mint a többieknek. Ennek megfelelően amikor a menők kivették a gépet, és elindultak haza, én még rátettem négy-öt kört, de a termik kezdődött gyengülni, így ott kellett hagynom.
A végsiklás érdekesen indult: általában komoly biztonsági tartalékkal indulok (ezért mindig baromi magasan érek haza), most viszont mínusz 300 métert mutatott a műszer, ennyit kellett volna még emelkednem, hogy biztosan hazaérjek. Az idő viszont még élt, úgyhogy lehetett számítani az erdők feletti tartásokra. Végül ez segített: a híres homoki erdők egész jó emeléseket produkáltak még későn is, így egyre biztosabbnak látszott, hogy hazaérek. Egyszer voltak csak kétségeim, amikor 30 méterrel alattam elhúzott a sokkal nagyobb teljesítményű ASH-25, de végül ő is, és én is biztonsággal hazaértünk.
