A 22 milliárdos konzerv
Kevés olyan közlekedési műtárgy van, amely jelképpé, szinte a nemzeti identitást megtestesítő szimbólummá vált, amelyről akár rádiócsatornát is el lehet nevezni. Radio Waterloo Bridge. Ugye, nem megy? A Lánchíd esetében viszont igen. Különösen érdekes, hogy mindez egy olyan országban történik, amelynek közlekedési hálózata viszont eléggé... Hm... Alulfejlett.
De mi nem ezt a vonalat követjük, itt most a büszkeségről és a kiemelkedőségről van szó. Hogy a Lánchíd több annál, mint hogy egyszerűen a hídfőváros egyik hídja legyen a többi között. A Lánchíd ügy, mindenkinek közös ügye, akkor is, ha mondjuk debreceniként nem használja mindennap. Most pedig az történik, hogy ezt az ügyet – hídfelújításnak álcázva – szimpla városüzemeltetési beavatkozássá akarják lefokozni. Egy kicsit építünk csatornát Rákosszentmihályon, egy kicsit Lánchidat újítunk fel.
Hogy ez a híd több egy hídnál, a Budapest Szíve-program jól megmutatta. Világosan látszik belőle, hogy Budapesten vannak utcák, terek, azaz közterületek, vannak hidak, amelyek ezeket a közterületeket a Duna két partján egybekapcsolják, és van egy olyan képződmény, amely a Duna felett átúszó közterület. Vagy legalábbis egyedülállóan az lehetne, ha így nyúlnánk hozzá.
A Budapest Szíve-programban elkészült tervek, víziók, amelyek a híd pesti hídfőjének térére készültek, világosan közvetítették ezt az alapállást. Abszolút alkalmasak voltak arra, hogy a mai gigantikus, dugókiegyenlítő puffertérként működő, lassan guruló járműveket a Belváros szívében raktározó területet a híddal összeforrva működő, reprezentatív köztérré fogalmazza át. Talán nem túlzás állítani, hogy Európa egyik legszebb terévé. Amely a hídtól elválaszthatatlan. Nincsen híd tér nélkül és nincsen tér híd nélkül. Azaz, ha a hídhoz bármilyen okból hozzányúlunk, kötelességünk az ötven éve saját magukba savanyodott pesti és budai hídfőtereket is vele együtt alakítani.
Most pedig láthatóan kezd beérni a gyümölcse a fővárosi barnaköpenyes hatalomátvételnek. A valaha innovatív BKK végrehajtó szervezetté oldódott, az ott dolgozó fiatalabb, újító szellemű, megfelelni nem akaró, tettrekész korosztály vagy magától távozik, vagy kirúgják. Ennek logikus következményeként pedig a Lánchidat úgy fogják felújítani, hogy körülötte minden marad a régiben. Nincsenek már a helyükön azok az emberek, akik felemelhetnék a hangjukat, hogy az évekkel ezelőtt elkészített tervek továbbra is léteznek, érvényesek, és legalább ennek a hídnak az esetében változtatni kellene a jól bevált csatorna- és közműépítő-mentalitáson.
Győz a kényelem, a lustaság, a félelem az újtól. Mit fognak szólni az autósok, ha ezentúl nem a Roosevelt Széchenyi téren állnak a dugóban, hanem a József Attila utcában? Vagy mi lenne, ha egyáltalán nem is lenne dugó a környéken, mert az abszolút észrevehetetlen dunai átkelőkapacitást jelentő hidat lezárnák a forgalom elől? Eléggé jelképes beavatkozás lenne? Igen, valószínűleg túlságosan is fél a városüzemeltetés az efféle jelképektől. Maradjon inkább minden a régiben, kicserélünk néhány acélelemet, felújítjuk a pályalemezt, ebbe nem lehet belebukni. Sőt, még meg is dicsérnek minket!
Viszont a tervezett 22 milliárdos költségkeretbe forradalmi változás is belefér! Az eddig parlamenti kordonbontók illegalitásával és bátorságával hol kiszedett, hol szorgosan visszacementezett csőkorlát a pesti hídfőben végképp és már hivatalosan is eltűnik, és a tér körbejárhatóvá válik.
És ez – lássuk be – óriási eredmény az elkövetkező, következő hídrekonstrukcióig hátralévő ötven–hatvan évre! Félgőzország félgőzzel teljesít!
* * *
Indóház Online – Hivatalos oldal: hogy ne maradj le semmiről, ami a földön, a föld alatt, a síneken, a vízen vagy a levegőben történik. Csatlakozz hozzánk! Klikk, és like a Facebookon!
