Az olimpia esete a hólapáttal

Hó, hideg, köd, olvadás, napsütés, minden van benne, igazán elégedettek lehetünk. Az otthon melegéből még az észt is osztjuk azoknak, akik felháborodnak azon, hogy nem lehet ugyanúgy közlekedni, mint mondjuk egy napsütéses májusi reggelen. Vagy ha nem is háborodnak fel, de feszengenek a problémán.

Aztán kiderül, hogy pont ezen a reggelen kell elmenni Diósjenőre a gyerekek bizonyítványáért. Aztán, ha ez megvolt, akkor irány Dunakeszi, a szülők meglátogatása, délután pedig Budapesten szülői értekezlet. A hölgy, aki nekiindul, (nevezzük Enikőnek) vonattal fogja abszolválni ezt a körutat, ez a bevett családi közlekedési eszköz, a legkomfortosabb, legkézreesőbb, legmegbízhatóbb. Valahogy az ismerősök-rokonok funkcionális köre is a vasúthálózat mentén rajzolódik ki. Nem tudni, mi volt előbb, a tyúk, vagy a tojás, a rokonok, vagy a vasúthálózat? Mindegy is, lényeg, hogy működik.

Nem havazik, hanem egyenesen hólabdák potyognak az égből, mikor Enikő eléri a Vácról reggel fél hétkor Diósjenő felé induló vonatot. Otthonos meleg a Bézén, a mellékkocsiban otthonos gázolajfüst (lásd az európai felmérést a vonaton utazók elégedettségéről néhány lappal odébb), de pontos indulás. Diósjenőig számos helyen lehet elakadni, de pontos a szokolyai kereszt és pontos a diósjenői érkezés is. Iskola, bizonyítványok felmarkolása, vissza az állomásra, vonat érkezik Balassagyarmat felől, szintén pontosan, időközben kireggeledett, de néhol a vágányokat sem látni a hó alatt. És szakad, szakad rendületlenül.

Hopp, Szokolyán most visszafelé megcsúszott a kereszt, tíz perccel, ez a legkevesebb, nyugodt szívvel áldozunk ennyit a gyönyörű havas idő oltárán. Ha Enikő a zónázót szerette volna elérni Vácon, akkor csalódnia kellene, a Z70-es nem várt a csatlakozásra, elment, viszont az S70-es bevárta. Dunakesziig a pár perces késést megtartva, eseménytelen az út.

Dunakeszin leszállás a peronon lévő szűzhóba, amelybe csak a reggeli ingázók tapostak olvadó peremű patanyomokat, hóeltakarítás sehol. Végül is csak óránként négy vonat áll meg itt, aránytalan erőfeszítés lenne. Az aluljáró előtt feltorlódnak az emberek, nehéz a leszállás a mélybe. A hó feltöltötte a lépcsőfokok közötti mélyedéseket, a hajnal óta fel- és lefelé sietők naiv igyekezete nyomán a lépcső helyén keményre döngölt, homogén, lejtős jégpáncél fogadja az utasokat. Alpesi viszonyok között ilyen felületeken hágóvassal szokás közlekedni. Enikő kivárja a sorát, amíg a gyanútlan, hágóvassal fel nem szerelkezett utasok a korlátot markolva learaszolnak a mélybe, majd megragadja ő is a hideg vascsövet és az erővektorok eredőjéről régen tanultakat emlékezetébe idézve, ügyelve rá, hogy teste a lejtős jégsíkra mindig merőlegesen gyakoroljon nyomást, lassan leereszkedik a nyirkos sötétségbe.

Enikő esés nélkül ér le. Az állomás egyetlen pontját veszi célba, ahol megítélése szerint a halandó utazók és a szolgálati trónuson ülők között lehetséges valamiféle kommunikáció, a pénztárablakot. A kisablakon meleg papír- és kávéillat csap ki a didergető váróterembe, a pénzároshölgy sajnálkozva közli, hogy sajnos csak ketten vannak az állomáson, éjfélkor (tehát 13 órája) már takarítottak, de már benyújtották az újabb igénylést a hóeltakarításra. Enikő még nem tudja, hogy ez mit jelent, mi viszont igen: előbb-utóbb meg fog érkezni a hóeltakarításra szerződött alvállakozó kisbusza a megfelelő, mti-sen szakembereknek hívott élőerővel és célszerszámokkal, és a lépcső megszabadul felesleges terhétől.

Enikőt nem elégíti ki a válasz, ráadásul siethetnékje sincsen éppen nagyon, ami miatt a legtöbben már itt továbbállnának. Átsétál a másik épületbe, átjut a vaskapun, benyomul a forgalmi iroda előterébe. A Domino-berendezés pultjára támaszkodva négyen állnak itt, jókedvűen beszélgetnek és kissé kérdőn néznek az ajtóban megjelenő Enikőre. Akiben még nem állt össze kristálytisztán minden, hogy mit kellene tennie, de elolvasott sok spirituális irodalmat és tudja, hogy a harag rossz tanácsadó, a nyomás pedig ellennyomást szül. Ezért inkább érzésből, ösztönösen cselekszik. Szelíden mosolyogva elnézést kér, amiért illetéktelenül behatolt és megzavarta az eszmecserét, de biztosan akadna valamelyik vasszekrényben egy lapát, na, ő azt szeretné elkérni, hogy letakaríthassa az aluljárólépcsőt, még egyszer elnézést kérve, hogy nem hozott magával ilyen szerszámot, legközelebb ez – ígéri – nem fog előfordulni.

A pillanatnyi zavart csöndbe melegség hasít, a beszélgetők egyike elmosolyodik, már ugrik is, hozza a lapátot. Enikő nyúlna érte, de ő elhárítja a mozdulatot, veszi a kabátját, indul kifelé. Enikő szabadkozik, hogy ő tulajdonképpen nem ezt akarta, ő megcsinálja szívesen, tényleg, belátja, hogy csak egy kis porszem ő a nagy, kitudjamilyen-összefüggések alapján működő gépezetben, ahol igazán nem akar zavart okozni. De sajnos a kocka el van vetve, a férfi elszántan indul kifelé, Enikő már érzi, hogy neki nem osztottak itt több lapot. Próbálkozik még, hogy legalább hagy segítsen, ha egy lapát akadt itt, biztosan van egy társa is, hogy ne féljen éjszaka egyedül a vasszekrényben, de a férfi csak legyint és elviharzik.

Mire Enikő megjárja az útját és egy óra múlva visszajön, a lépcső egyik oldala már hómentes. A másik oldal sorsát hagyjuk most nyitva, a modern regények között is akad, amelyikben két befejezés között lehet választani. Annak a feloldását pedig, hogy az egésznek mi köze van a címben hivatkozott sporteseményhez, olvasóink fantáziájára bízzuk.

* * *

Indóház Online – Hivatalos oldal: hogy ne maradj le semmiről, ami a földön, a föld alatt, a síneken, a vízen vagy a levegőben történik. Csatlakozz hozzánk! Klikk, és like a Facebookon!