Csigatempóban a pénztárablakok előtt

Valamitől a vasút esze kereke másképpen jár, mint a földi embereké. Más univerzum ez, itt is vannak fontosságok, megoldandó feladatok, prioritások, de ezek mintha marslakók igényeit szolgálnák. Amióta pedig a kívülről beszivárgó botcsinálta menedzserszemlélet összeházasodott a romjaiban még meglévő hatósági vasúti magatartással, csak bámulhatunk, miféle eredményeket dob ki a gép.

Előre is elnézést kell kérnünk azoktól, akik e hasábokon a hivatalos vasúti kommunikáció paneljeit szeretnék viszontlátni, és azoktól is, akik komoly szakmai elemzést várnának, melyből hiányzik az érzelem és az előítélet. Van viszont az egyszeri (többszöri) felhasználó, aki sem ezt, sem azt nem várja, nem is foglalkozik e tőle idegen univerzum belső logikájával, egyszerűen csak szeretne néha utazni. Eközben érzelmei vannak és természetesen előítéletei. Most megpróbálunk az ő szemüvegén keresztülnézni, elvégre – a tetemes állami támogatáson túl – belőle él a személyszállító vasút.

Minden józan szolgáltató előtt tiszta, hogy a háttérben miféle valós tapasztalatok koszolják azt az imázst, amit magáról ki szeretne alakítani, és stratégiájának meghatározó részét képezik az ennek elébemenő intézkedések, változtatások.

Valamilyen megfontolásból kifolyólag ezer sebből vérző vasutunk – melyért egyébként élünk-halunk, olyannyira, hogy Esztergomból Almásfüzitő felé is inkább kivárjuk a napi két pár Bz egyikét egy forró júliusi délutánon – számára most az egyik legfontosabb projektté vált, hogy az így vagy úgy, nyilván nem a legkorszerűbben, de kezelhető és érthető folyamatként kialakult jegyértékesítést alapvetően megreformálja. Merthogy eddig nem lehetett nyomon követni a jegy útját, azaz, hogy valóban onnan, azon a vonaton és oda utaztak vele, ahol, amire és ameddig váltották.

Legeslegkorábban volt a tintaszagú pénztárablak és a lendületes pecsételés, ennek volt némi hangulata, de belátható, hogy már csak az imázs miatt is szabadulni kellett tőle. Mintha a legutóbbi időkig Balatonedericsen még lehetett volna ezzel a módszerrel találkozni – amúgy is különleges állomás, az épület mellett a „Mezőgazdák Zuhatag-kútjának″ öntöttvascsövéből a kerék forgatásával finom ivóvíz volt nyerhető, hát hol van még ilyen?

A pecsételést felváltotta a nyomtató, de a jegyértékesítés gazdái nagyon jól érezték, hogy ezzel csak a forma változott, a tartalom maradt, azaz a rendszerből hiányzik az intelligencia. Az intelligenciát pedig az testesíthetné meg, ha a pénztárból, a jegyből és a vonaton tartózkodó jegyvizsgálóból álló független elemek halmaza ezentúl informatikai hurokká állna össze.

Nem rossz gondolat, informatikusoknak nagy kihívás. Ahhoz pedig hozzászokhattunk, hogy történéseket tulajdonképpen különféle szakmai lobbyk érdekérvényesítő képessége határozza meg, ezek miatt lesz sör, kórház, metró és feltehetően az új jegyértékesítési rendszer is így született.

A számok kétségkívül impozánsak: a projekt összköltsége  3,5 milliárd forint volt, ennek több mint a felét az informatikai – 1600 darab fedélzeti számítógép, mintegy 500 pénztári – eszközök teszik ki, amelyek értéke a szerverparkkal együtt 1,8 milliárd forint. A szoftverfejlesztés értéke 1,7 milliárd forint volt. Az Európai Unió Kohéziós Alapja a hardver eszközök beszerzését támogatta, 1,1 milliárd forinttal, a fennmaradó 2-2,5 milliárd forintot a MÁV-Start önerőből finanszírozta.

Mit is észlelhetünk ebből mi, utasok?

Legelső benyomás, hogy a pénztárablaknál álló sor nem mozdul. Aki az új rendszer indítása előtti megszokásokra hagyatkozva öt-hét perccel a vonatindulás előtt jön ki az állomásra, az jó eséllyel lekési a vonatát. Marad persze a tömegnyomással való operálás, ha elég sokan ágálnak a jegyvizsgálónál a pénztári áldatlan állapotokra hivatkozva, meg szokott lágyulni a szíve, de erre nem lehet alapozni.

Hosszú-hosszú várakozás után odajutunk az ablakhoz. Odabent a pénzárablak mögött csillogó-villogó eszközök, és egy meglehetősen kétségbeesett hölgy, aki a képernyőn rutintalanul keresgéli a következő kattintás megfelelő helyét.

Megvan! Na, ide még egyet! A lecke fel van adva, öt nagycsaládos, egy diák és egy kutyajegy.

Kártyával fizetünk. Érintős? Igen, érintős. Érintünk.

Végre elindul a nyomtató, kijön egy cetli, leáll. Várunk. Volt ilyen anno a postán is, addig csak rácsapták a bélyegzőt a csekkre, letépték a szelvényt, és már mehettünk is, aztán elkezdődött a mai rendszer, amikor ugyanazt a csekkszelvényt többször dugdossák ugyanabba a lusta gépezetbe. Siemens Nixdorf. Míg ezt végiggondoljuk, kijön a második szelvény is. Csönd. Aztán a harmadik. A végén a számla. Aztán a nyugta a kártyás fizetésről. Vagy ez a kettő egy volt? Nem tudom már.

Legközelebb megmérem a szintidőt. A holtidőben a hölgyet kérdezgetem, szerinte ami eddig két kattintás volt, az most hat. Plusz nyomtatás. Sokat nem kérdezgetek, nehogy a mögöttem állók meglincseljenek. Ők még nem tudják, hogy ez mind csak holtidő.

A vonaton utazva elönt a diadalmas érzés, hogy intelligens jegyem van, ezentúl mindig, mindenki tudni fogja, hogy hol járok, és kezelték-e már a jegyemet. Igaz, azt eddig is tudták a lyukról, vagy a firkáról. Mindegy, most jobban, digitálisabban tudják, rendszerszinten.

És ne legyünk igazságtalanok, mert egy nagyon fontos momentum elmaradt: kártyás fizetés esetén a pénztároshölgy nem jegyzi már fel kis cetlikre a jegyek sorszámait és nem dugdossa be a füzete peremére erősített gemkapocs alá. Megszűnt egy hungarikum!

Jut eszembe: a térségben jegykiadó-automatát először Besztercebányán láttam, az állomáson, 1998-ban. Kalapácslakkos kék doboz volt, billentyűk voltak rajta a lehetséges célállomások neveivel, meg egy nyílás, amin át a koronákat kellett bedobálni.

A lényeg viszont az, hogy ha utazni akar, induljon el az állomásra. Most! És készüljön fel mindenre!

* * *

Indóház Online – Hivatalos oldal: hogy ne maradj le semmiről, ami a földön, a föld alatt, a síneken, a vízen vagy a levegőben történik. Csatlakozz hozzánk! Klikk, és like a Facebookon!