Döntés hetven éve, bombákkal, halottakkal

Sőt nyilvánvalóvá vált az is, hogy megfelelő légifedezet (mely ismét csak a repülőgép-hordozókat jelenti) nélkül még a legvastagabb páncélzatú csatahajók is védtelenek. Sérülékenyek a hozzájuk képest aprócska japán zuhanóbombázók és torpedóvetők támadásaival szemben, melyek egy nap alatt kilenc, többségében egy helyben, lehorgonyozva álló amerikai hajót süllyesztettek el és további 21 másikat megrongáltak. Ezen a napon a repülőgép-hordozók és repülőgépeik egyrészt bebizonyították nagykorúságukat, másrészt a haditengerészeti repülés máig érvényes alapelveit fektették le.

A sikeres támadáshoz a zseniális japán stratéga és haditengerész Iszoroku Jamamoto admirális is kellett. Jamamoto ismerte az Egyesült Államokat, annak gyártási kapacitását, és tudta jól, hosszadalmas háborúban Japán nem arathat győzelmet Amerika felett. Éppen ezért egy gyors, az amerikai csendes-óceáni haditengerészeti erőket, elsősorban a csatahajókat és repülőgép-hordozókat egy csapással kiiktató támadásban gondolkodott. Egy olyan támadásban, amely nem csak a hajókra, hanem az amerikai morálra is döntő csapást mér, és így az Egyesült Államok a hosszú, bizonytalan háború helyett megegyezik a császári Japánnal. Ma már tudjuk, hogy ez hiú remény volt, de ez nem a december 7-én útnak induló pilótákon, lövészeken múlt.

A gépek a Japán Császári Haditengerészet hat repülőgép-hordozójáról (Akagi, Kaga, Soryu, Hiryu, Shokaku és a Zuikaku) indultak. Az első támadóhullám 183 repülőgéppel szállt fel, hat gép műszaki okok miatt a fedélzeten maradt. A tapasztalt pilóta, Micsuo Fucsida kapitány parancsnoksága alatt három kötelék indult Pearl Harbor felé. Az első kötelék 50 Nakajima B5N Kate bombázója, 800 kilogrammos páncéltörő bombákkal, míg 40 másik Kate-je Type 91-es torpedókkal a csatahajók és a repülőgép-hordozók támadását kapta feladatául. A második kötelék Ford Island és Wheeler Field repülőterein tett látogatást. A feladatot 54 Aichi D3A Val zuhanóbombázó végezte el, 250 kilogrammos repeszbombákkal. Végül a harmadik csoport 45 Mitsubishi A6M Zeke (ismertebb nevén Zero) vadászgéppel Ford Island, Hickam Field, Wheeler Field, Barber’s Point, Kaneohe repülőtereit mélyrepülésben, a fedélzeti gépágyúkkal és géppuskákkal támadta.

A második támadóhullámot és 171 gépét Sigekazu Simazaki alezredes vezette a sziget fölé. Az első csoportba 54 B5N Kate tartozott, 250 és 60 kilogrammos repeszbombákkal. A csoport gépeinek fele Kaneohe, Ford Island és Barbers Point repülőtereit, épületeit, hangárait támadta, míg a másik fele Hickam Fieldre csapott le. 81 D3A Val képezte második csoport 250 kilogrammos páncéltörő bombákkal csatahajó- és hordozóvadászatra indult, míg a maradék 36 Zeke gépágyús alacsonytámadással múlatta az időt Ford Island, Hickam Field, Wheeler Field, Barber’s Point és Kaneohe repülőterén.

Mivel az amerikai légvédelem gyakorlatilag csődöt mondott, sőt az első radarészleléseket is tévesnek minősítették (a kötelékek radarjelét egy épp erre a napra várt B–17C Flying Fortressnek azonosítva), így a támadó japán gépeket minimális ellenállás és légelhárító tűz fogadta csak. Így a támadás reggel  07.48-tól csaknem kilencven percen keresztül szinte akadálytalanul és roppant eredményesen zajlott le. Az amerikaiak – és persze a világ – örökre megtanulhatta, milyen óriási rombolóerőt jelentenek a jól képzett haditengerészeti pilóták és repülőgépeik. A kilenc elsüllyesztett és 21 megrongált hajó mellé a gondosan egymás mellé, a  szabadban elhelyezett, illetve a támadás idején a levegőben lévő vagy riadóstarttal felszállt repülőgépekből 188 megsemmisült (155 gép a földön), 159 megsérült. Az emberi veszteség is jelentős volt: 2386 amerikai halott és 1139 sérült. A nyolc csatahajóból öt elsüllyedt vagy partra futott, de a Lexington és az Enterprise repülőgép-hordozók nem voltak Pearl Harborban, így megúszták a támadást és immár hivatalosan is az amerikai haditengerészet „ökleiként” harcolhattak tovább.

Japán részről, köszönhetően a meglepetés erejének és a jól szervezett támadásnak, meglepően csekély volt a veszteség. A 414 gépből 29 veszett el, ebből kilenc az első, míg húsz a már felriasztott védők fölé érkező második hullámból. 74 visszatért gépet kisebb-nagyobb sérülésekkel javítottak a japán hordozókon.

A támadás megmutatta, hogy immár nem a csatahajók, hanem a hordozófedélzeti támadó- és vadászgépek döntik el a tengerészeti ütközeteket. Ezt a leckét az Egyesült Államok haditengerészete és politikai vezetése örökre megtanulta. Mind a II. világháborúban, mind az azt követő konfliktusokban (Korea, Vietnam, Kuba, Irak, Afganisztán) a repülőgép-hordozók köré szerveződnek a támadóerők. Igaz, az Egyesült Államokon kívül egyetlen ország sem tud megengedni magának ilyen hatékony, de költséges haditengerészeti csapásmérő köteléket: a 80-100 gépet hordozó, nukleáris meghajtású hajóegységek építése és hadrendbe állítása amerikai privilégium maradt ez idáig.