Egy rizikós felszállás száztíz éve…

Néhány hónappal később a landolás is sikerült hajófedélzeten. Közben: egy tragikusan rövid repülő karrier.

Mikor született meg a tengerészeti repülés? Az egyik lehetséges dátum 1911. január 18., a másik viszont lehet akár 1910. november 14. Mindkét dátum hőse egy különös, sajnálatosan rövid életű, rendkívüli tehetségű aviátor, akinek azonban mindössze két éve volt arra, hogy repülési képességeit megcsillogtassa: az akkori időkben felszállni egy repülőgéppel nem jelentett garantáltan biztos leszállást is... Az is igaz, persze, hogy akkoriban kevesen voltak még, akik rábízták életüket a törékeny szerkezetekre, de az új mozgásforma, a levegő meghódítása már az első években is kísérletekre ösztökélte a konstruktőröket és a pilótákat, ezekből született meg végül a mai sokágú aviatika.

A történet akár kezdődhetett volna sokkal korábban is, sőt, a hajófedélzeti repülés lehetett volna az első sikeres motoros repülés. A Wright-fivérek fő vetélytársa, Samuel Langley gépével pilótája, Charles Manly ugyancsak egy hajó fedélzetéről kísérelte meg a felszállást még 1903-ban a Potomac folyón, de sikertelenül. Ezután következett Wrighték igazi repülése a szárazföldön, majd hamarosan megjelent a színen a második legsikeresebb amerikai konstruktőr, Glenn Curtiss, aki egész csapatnyi aviátorral járta az Államokat, és rendezett „légicirkusz” bemutatókat a maga tolólégcsavaros konstrukcióival.

Eugene Burton Ely 1886-ban született, hogy iskolái után valóban végzett-e az Iowa Állami Egyetemen, arról megoszlanak a források. Egy biztos, a fiatalember autószerelőként, majd autóversenyzőként kereste kenyerét, aztán lazán elvállalta egyik főnöke frissen beszerzett gépéhez a repülőgépvezető státuszt, annak biztos tudatában, hogy a repülőgép vezetése nem lehet sokkal nehezebb az autóvezetésnél. Első felszállásakor össze is törte a gépet, a roncsot megvette, néhány hónap alatt összerakta, majd ezen a Curtiss biplánon tényleg megtanult repülni, és a jeles konstruktőr szerelője és „a cirkusz” pilótája lett.

Még ebben az évben, 1910-ben találkozott azzal a tiszttel, akinek az volt a megbízatása, hogy miután a hadsereg már beszerzett egy Wright-gépet és megkezdte a kísérleteket a repülés katonai alkalmazására, a haditengerészet is próbálkozzon ezzel, de persze egészen más formában. Chambers kapitány azzal kereste meg Curtisst és Ely-t, hogy szerintük vajon lehetséges-e hajófedélzeten leszállni, és felszállni onnan.

Ely, Chambers szervezésében, a startot próbálta ki először, most száztíz éve. A USS Birmingham könnyűcirkáló Norfolkban egy fából ácsolt „felszállópályát” kapott, valamivel több, mint 24 méter hosszan. Ami persze nem volt épp biztonságos, de a gépet áthelyezték a fedélzetre, a hajó kifutott, Ely pedig nekifutott – majd eltűnt szem elől, a gép lendülete annyikra volt elég, hogy a fedélzet szintje alá megmerült Pusher a kerekeit alaposan megfürdetve végül mégis kiemelkedett, és elvergődött egy két és fél mérföldnyire lévő mezőig, ahol a pilóta végül letette a gépet, noha alig látott, annyi vizet kapott a szemüvege is.

Noha tehát kevés híja volt a katasztrófának, a kísérlet mégiscsak sikerült, és Ely néhány hónappal később megpróbálhatta a teljes hajófedélzeti üzemet, az USA másik partvidékén, San Franciscoban. A USS Pennsylvania már 120 lábnyi, kb. negyven méteres pályát kapott a fedélzetére, és most már a landolásra is felkészültek, a „pályán” keresztbe elhelyezett kötelekkel, amelyeket homokzsákokkal rögzítettek, a Curtiss pedig horgot kapott, amely beakadhatott a kötelekbe, sőt, a fedélzet végén egy vászonból kifeszített „majomfogóval” készültek az esetleges túlfutásra. Vagyis tulajdonképp a leszállás megoldása már a mai hordozókon működő rendszert formázta.

1911. január 18-án délelőtt tehát Ely egy a parton lévő versenypályáról startolt és több ezer érdeklődő szeme láttára tökéletes landolást hajtott végre a part közelében várakozó cirkálón, a kifeszített kötelek tökéletesen fékezték a gépet. Következett egy kellemes ebéd a fedélzeten, miközben a fa-pályát megszabadították a kötelektől: a Pennsylvania a kapitány utasítására szélbe állt, Ely indított, és ezalkalommal szívinfarktus okozása nélküli, tökéletes felszállást mutatott be.

Végképp megkezdődött tehát a haditengerészeti repülés korszaka, a gépek egyre javultak, az eleinte teherhajókból átalakított, majd a cél szerint épült hordozók egyre inkább megfeleltek a feladatnak. Az amerikaiak első hordozója az úttörő aviatikusról elnevezett Langley volt, szintén egy átalakított, nagy teherhajó. Majd következtek a Lexington-osztály hajói, és még jónéhány a második világháborúig. A nagy világégés tengeri ütközetei jelentős részben már hordozócsaták voltak, beleértve az Amerika belépését kiváltó japán támadást Pearl Harbor ellen. A náci Németország egyetlen ilyen egység építésébe kezdett bele, de a Graf Zeppelin hordozó csak a háború végére készült el, és már nem volt igazán megfelelő gép sem a fedélzetére.

Ely azonban nem érhette meg, hogy lássa a tengerészeti, egyáltalán a katonai repülés áttörését. Alig néhány hónappal azután, hogy sikeresen leszállt és felszállt a Pennsylvania fedélzetén, aviatikusi karrierének mindössze második évében, 1911 októberében, egy bemutató során későn próbálta kivenni gépét egy figurából, lezuhant és szörnyethalt. És csak 1933-ban kapott a haditengerészettől poszthumusz kitüntetést.