Elhunyt Tóth József, a műrepülő aranycsapat tagja, kétszeres világbajnok

1962-ben egyéni összetettben is győzött. De a vb után nem voltak kedvezőek a körülmények a számára sem. Életrajz, és a csapattárs Katona Sándor emlékei.

Családja tájékoztatása szerint a kanadai–magyar kettős állampolgárságú pilóta Mississauga városában halt meg november 7-én.

A mérnökként dolgozó egykori kiváló pilóta egyéni összetettben és a magyar válogatottal csapatban is megnyerte a hatvan éve Budaörsön rendezett 2. FAI motoros műrepülő-világbajnokságot.

Tóth József, Katona Sándor, Fejes Péter hármasának 1962-es motoros műrepülő-világbajnoki sikere a csapatversenyben nagy hatással volt a nyomdokaiba lépő sportolókra, akik miatta kezdtek a repülésbe, és világbajnoki címre törtek, írta az Index.

„63-ban felvették a Malévhoz, Tu-134 kapitány lett. Folytatta a műrepülést, szinten '63-ban a tervei alapján átalakítottak a HA-TRK lajstromjelű Zlin 326-ost egy Moravábol »kölcsönvett« M-337 motorral (210LE a 160LE-s Walter Minor 6-III motor helyett), viszont a Malévnál nem csípték, hogy műrepülni járt.

'69-ben Jugoszlávián keresztül Olaszországba disszidált, majd Kanadába került. Hol bozótpilótaként, hol mérnökként dolgozott, végül sok hánykolódás után kikötött a McDonnell-Douglas kanadai vállalatánál (MDCAN), ahol a KDC-10, MD-11 és MD-80-asok szárnyai készültek, utóbbinak a törzshátsórésze is a vezérsíkokkal, az F/A-18-asok oldalpanelei és a fegyverzetfelfüggesztői. (Később ott készültek a 717-esek szárnyai, a Delta rakéták, es a C-17-esek egyes alkatrészei. Most a ceg mint Boeing Toronto Ltd.-kent működik.)

Párszor volt itthon ('80-as években es a 2000-es évek elején), aztán végleg visszament az óceánon túlra. De ahogy elmesélte mindig, nem nagyon találta odakint a helyet. Valahogy megértem” – írta Fehér Balázs a Facebookon.

Portálunk néhány éve hosszú interjút készített a hatalmas siker egy másik részesével, a magyar csapat tagjával, a szabadprogram győztesével, Katona Sándorral, aki tehát az aranycsapat utolsó életben lévő tagja. Íme a beszélgetés néhány érdekes részlete az egyik társról a dobogó legmagasabb fokán, és a vb már nem annyira derűs utóéletéről.

„Tóth Jocó egyetlen versenyszámot sem nyert, de többször volt második, kétszer vagy háromszor, egyszer negyedik, de legelső versenyszámban például 13. volt. Én 11. voltam ebben a számban. A legjobb az első számban a magyarok között a második volt, Fejes Peti. Nos, ez körülbelül a várható papírforma volt. Mi lejjebb kezdtünk. Én egy nagy adag stresszel kezdtem, és ez látszik az eredményeken, ahogy fokozatosan jöttem fel. Később a 11., 8., 6., aztán második lettem a kötelező gyakorlatban a döntőben, és első a szabadon választottban. A Jocó viszont nagyon egyenletesen repült. Talán ő volt a legkevésbé stresszhatás alatt, nagyon nyugodt volt, és ez meg is látszott a teljesítményén. Nálam ez változó volt, én a verseny közepétől felejtettem el a stresszt, addigra elmúlt, magamnak repültem és egyre jobban, így jött össze az utolsó előtti számban a második hely, az utolsó szabadon választottban pedig az első hely. Jocónak a pontjai nagyon jól alakultak, ezekkel mindig valahol az elején volt. Nem kell okvetlenül te legyél minden számban a világbajnok, csak mindig jónak kell lenni, ez aztán kialakítja az összetett pontszámeredményt.”

„Mikor bejött a 1962-es siker... hát mi akkor nem kaptunk túrót sem, csak meleg kézfogásokat. Nem volt ilyesmiről szó, mint manapság, hogy pénzjutalom vagy akármi más. Mindenesetre az akkori közlekedési miniszter megkérdezte, hogy mi lesz veletek? Tóth Jocó azt mondta, hogy ő hangármérnök a Malévnél, és szeretne hajózó állományba kerülni, aztán mondta a miniszter, hogy: na, írjad, Rudi, a kívánságokat. A Jocó oda is került, és elkezdett Il–18-asssal repülni.”

„Szétszéledés: a következő vb már nem sikerült annyira... Mindenki megerősödött, csak mi nem. Ugyanis ’62 után hirtelen elfeledkeztek rólunk, már nem volt pénz, már nem volt presztízsszempont, nem volt sportpolitikai szempont. Ment tovább a dolog persze valamelyest, de már nem volt az a nagy elszántság, hogy mindent biztosítsanak, mint a 1962-es vb előtt. Így aztán nem csoda, hogy ott kikaptunk: ugye vittük a hónunk alatt a Nyeszterov-kupát, és ott is hagytuk. Egyedül a Jocó kapott olyan támogatást, hogy a Tréner Mastert átépíthette.”