Elhunyt Valkai Csaba, a Vasúttörténeti Alapítvány kurátora, a Szentesi Motorgarázs Gépészeti Gyűjteményének vezetője

iho/vasút   ·   2024.06.28. 19:35
00_valkai

Hetvenhét éves korában érte a halál.

Ő rakta össze apránként a budapesti vasúttörténeti park után a legteljesebb aktív, látogatható vasúti gyűjteményt Szentesen. Az egész élete a vasútról szólt.

Lassan tíz éve az Indóház hasábjain beszélgettünk vele. Akkor mondta el magáról, hogy Répceszentgyörgyön járt MÁV-nevelőintézetbe, s a tízéves kis Valkai kezdetben nagyon meg volt szeppenve, hiszen nem értette a Vas megyei asszonyok tájszólását. A gimnázium újra Csongrád megyében találta a tősgyökeres szentesi fiút, aki a szegedi Radnóti bakteros diákja lett. – A MÁV-kollégiumnak, a Bakternak lettem a lakója. Akkoriban még vasutas egyenruhában kellett iskolába járnunk, de ez egyáltalán nem zavart minket, igaz, sose tartottuk magunkat bakternak, annak ellenére, hogy mindig így hívtak minket, gimnazistákat is – mondta akkor Valkai Csaba.

Noha a Radnóti-gimnázium már a hatvanas években is élen járt a humán és a reál tárgyak tanításában, az ifjú Valkait mégsem ezek érdekelték elsősorban, hanem a kísérleti politechnika órák keretében tanított autószerelés.

– Már akkor tudtam, minél előbb valamilyen pénzkereső foglalkozást kell szereznem, ezért lettem autószerelő ipari tanuló, és egy év alatt szakmát is kaptam. A Volánnál, pontosabban a TEFU-nál kezdtem dolgozni meglehetősen pokoli viszonyok között. Végül 1970-ben tértem vissza a vasúthoz, épp akkor, amikor apám mozdonylakatosként nyugdíjba vonult. Jól éreztem magam a műhelyben, amely az egyik legszebb motorgarázs volt már akkor is az országban, egészen addig, míg adódott egy konfliktus a műhelyvezetéssel. Úgy éreztem, tovább kell lépnem, s 1975-ben mozdonyvezető-gyakornoknak jelentkeztem. Vizsgálóbrigádba tettek ki, ott volt a kötelező műhelygyakorlatom. Majd fél évre kikerültem gépre, mozdonyvezető mellé. Keresztes Tóni bácsi mellett szolgáltam, aki az egyik legjobb BB-s mozdonyvezetők egyike volt. Minden másnap Pestre mentünk a sebessel, aztán onnan Táborfalvára.

Teljesen természetes volt, hogy motorkocsival jártunk, Szentesen korábban se nagyon volt gőzös. A régi dokumentumok szerint volt néhány állomásítva, de 1970-től bizonyos, hogy csak úgy fordult itt meg gőzös, hogy átmenetileg, másik fűtőháztól, bizonyos kisebb tehervonati forgalom lebonyolítására ide vezényelték. A mozdonyvezetői tanfolyam után az is természetes volt, hogy egy évet AB-motoron kellett szolgálatot teljesítenem.

Mozdonyvezetői ténykedésem azután ért véget, hogy Lóki Béla, a fűtőház korabeli vezetője megkért, legyek diszpécser. Majd tisztképzőre mentem, ahol Heller György is tanított minket. Élmény volt az előadásaira járni. Nemcsak szakmát, emberséget, tartást is tanítottak, példát mutattak nekünk – emlékezett vissza a boldog békeidőkre.

Valkai a tisztképzőből visszatérve üzemeltetési reszortos, majd részlegvezető lett, egészen addig, amíg egy újabb konfliktus miatt megszűnt a beosztása, és fenntartási reszortos lett, hogy aztán a nyugdíjazása előtt fél évvel elbocsássák.

(fotó: Szécsey István)

Ekkor, 2005-ben már a múzeum dolgaival is foglalkozott. Amit majdnem húsz éven át csinosított bővítgetett. Idén a Múzeumok Éjszakáján is ott lett rosszul, azonnal kórházba vitték, de már nem tudták megmenteni az életét.

* * *

Indóház Online – Hivatalos oldal: hogy ne maradj le semmiről, ami a földön, a föld alatt, a síneken, a vízen vagy a levegőben történik. Csatlakozz hozzánk! Klikk, és like a Facebookon!

Kapcsolódó hírek