Földön, vízen, sínen Keralában - 2. rész

Az alábbiakban a nővérem, Berky Dóra izgalmas indiai kalandozásainak történetének folytatását olvashatják.

A legutóbbi részt ott hagytuk abba, hogy megérkeztünk Kerala tartományba, ahol a fő közlekedési forma a hajózás. Itt aztán láthat mindent az ember hagyományos hosszú és keskeny evezős csónakoktól a hatalmas színes halászhajókon át a luxus lakóhajókig, amelyek természetesen a turistákat szolgálják ki. Fontos közlekedési eszköz még a komp illetve a menetrend szerint közlekedő vizibuszok amelyek például Ernakulamból indulva a különböző kis szigetekre, félszigetekre szállítják az utasokat.

Kerala egyik fontos látnivalója a Fort Kochinban (Cochin, Kochi, mikor hogy írják) és környékén található, ezek a híres kínai halászhálók. Kínán kívül egész Ázsiában csak itt találhatóak ilyen hálók, formájuk hatalmas pókokra emlékeztet, a legtöbbje ma már csak turistalátványosság, de sok helyen használják még mindig halászatra. Eleinte úgy gondolták, hogy kínai felfedezők terjesztették el Indiában ezt a helyitől eltérő technikát, azonban mai kutatások azt igazolják, hogy a Kínából érkező portugál telepesek hozták magukkal a terveket. Vicces történet, hogy internetes fórumokon több nyugati turista is panaszkodott, hogy megnézték a hálókat, de semmi izgalmasat nem láttak, mert nem is voltak kínaiak. Hát így jár az ember, ha nem tájékozódik előre, mit is készül megnézni. Fort Cochin a Cochin-félsziget része, tehát megközelíthető busszal vagy taxival a szárazföldről is, de mivel a földnyelv végén van, ezért a leggyorsabb átkompozni Ernakulamból, ráadásul ez mindössze öt rupiába kerül, vagyis nagyjából húsz forintba. Itt is megfigyelhető az indiai szélsőségek találkozása, míg az egyik parton többszáz éves halászhálókkal halásznak, addig ezekkel szemben egy hatalmas ipari kikötő található ahova sorban futnak be a teherszállító hajók.

Innen rengeteg lehetőség van, ha az ember hajóra szeretne szállni, és felfedezni a híres csatornarendszert, az egyik központ, ahonnan több hajótúra is indul Alleppey (Alaphuza). Mi is ezt vettük célba, így először buszra kellett szállnunk, ami már a jól ismert rendszer szerint működött, a helyiektől megtudtuk hol kell felszállni, jegyet a buszon kellett venni. Alleppeyben gyakorlatilag a kisgyerekektől a idős bácsikig mindenki sétahajózási lehetőségeket kínálgat, a várost átszelő csatorna két szélén pedig végig ezek a hajók „parkolnak”. Választhat az ember félnapos, egynapos vagy többnapos túrák közül, bár utóbbiaknak elég borsos ára van. Nem véletlenül, ugyanis a lakóhajók minden kényelmi igényt kielégítenek, fel vannak szerelve légkondival, a fedélzeten szakács és személyzet gondoskodik az utasok kényelméről.

Mi ennél megfizethetőbb megoldást kerestünk, így találtunk rá az államilag üzemeltetett, naponta közlekedő Alleppey–Kollam-sétahajóra. Itt ugyan alacsonyabb a komfortfokozat, de a nyolc órás útért mindössze 300 rupiát (nagyjából 1200 forintot) kell kiadnunk és így is felfedezhetjük ezt a különleges, elszigetelt világot, ahol gyakorlatilag középkori körülmények között élnek a csatornák mellett az emberek a mai napig. Nagyrészt halászatból élnek, ehhez ma már sok nagyméretű halászhajót használnak, bár ezek sem túl modernek. Ezenkívül hagyományos csónakjaikat használják különböző dolgok szállítására, a több száz kilós lisztes zsákoktól a kisboltok árukészletéig bármit elszállítanak ezeken a nem túl stabilnak tűnő csónakokon. Sőt, egyszer még robogót is láttunk az egyik csónakon, tehát tényleg nincs határa a leleményességnek. A sétahajó, amelyen utaztunk, nem volt egy nagyon modern darab, a felső szinten elég kényelmetlen fém székekről nézelődhet az ember, az alsón viszont kényelmesebb, műbőrhuzatú ülések voltak, de a táj mindenért kárpótolt. A hajóról láthattuk ahogy az emberek élik mindennapi életüket, ettől néha kicsit furcsa érzés is elfogja az embert, mintha belesne mások konyhájába, fürdőszobájába, hiszen a folyót használják mosásra, fürdésre, mosogatásra, illetve az állatok is itt hűsölnek a dél-indiai hőségben. A hajóutat ebédszünettel szakítottuk meg, egy meglepően rendezett, szépen kialakított kis félszigeten, ahol hagyományosan pálmalevélen szolgálták fel a thalit, vagyis rizst különböző zöldségekkel és fűszeres szósszal.

A gyönyörű hajóút után kiábrándító a megérkezés Kollamba, amely egy közepes méretű dél-indiai nagyvároshoz méltóan koszos, zajos és zsúfolt, de ez amúgy is csak egy transzferállomás, ahonnan ezután busszal vagy vonattal lehet továbbhaladni délre.

Dél-indiai utunk egyik fontos állomása volt még Munnar, ami végtelenül zöldellő teaültetvényeiről híres és kellemes hűvös klímája miatt népszerű a turisták körében. A teakultúrát az angolok alapozták meg a XIX. század végén, ekkor terjedt el a ma is népszerű „csáj” fogyasztása is. Ez tulajdonképpen a masala chai, vagyis fűszeres tea tejjel, ezt egész Indiában előszeretettel fogyasztják és nagyon kellemes gyömbéres, szegfűszeges íze van. Munnarba busszal lehet feljutni, az út maga, bár gyönyörű tájakon halad, nem túl kellemes az útviszonyoknak miatt. Munnar városából újabb buszozással juthatunk fel a környék legmagasabb pontjára, ahol fizetős kilátópontról csodálhatják a panorámát azok, akik áldoznak erre 50 rupiát, de enélkül is gyönyörű látványban lehet részünk. A teaültetvények nagy része ma már a helyiek kezében van, ezt a teamúzeumban tudhatjuk meg, ahol elmesélik a teatermesztés történetét onnantól, hogy az angolok az első ültetvényt létrehozták, majd az ország legnagyobb vállalkozása, a Tata kivásárolta ezeket, egészen odáig, hogy a munkások maguk is részvényesek lettek.

Munnarból busszal indultunk következő úticélunk Bangalore felé, az első köztes megálló Udumalpet városában volt. Már felkészültünk egy újabb zötykölődős, unalmas buszútra, azonban ez az utunk egyik legérdekesebb élményének bizonyult. Először a végtelen teaültetvények között kanyarogtunk, itt nem minden félelem nélkül figyeltük a tájat, hiszen a busz ijesztő sebességgel kanyarog a sokszor csak másfél sáv széles hegyi utakon, ahol olykor teherautók is szembejönnek. Az általános indiai megoldás itt is használatos, vagyis nem lassítanak csak dudálnak a kanyar előtt, vigyázzon a szembejövő. Sajnos egy szakadék fölé félig kicsúszott buszt is láttunk útközben, szerencsére úgy látszott senki sem sérült meg, de a félelmeinken nem segített a látvány. Végül egyben leértünk a hegyekből és szinte szafaritúrába csapott át az utazás, szavannaszerű tájakkal, az út mellett termeszvárakkal, vadmalacokkal, sőt annyira szerencsések voltunk, hogy egy vadonélő elefántot is láthattunk a borjával az út mellett állni. Mellettük még a busz is lelassított és a helyiek is nyakukat nyújtogatva csodálták az állatokat, valószínűleg ez számukra sem mindennapos látvány.

Ezután már csak egy éjszakai vonatút várt ránk Coimbatoréból Bangalore-ba, India egyik legnagyobb és leggyorsabban fejlődő városába. Ezúttal 2A osztályon utaztunk, így élveztük a meglepően szellős kialakítást és a kényelmesen hűvös légkondit. Az indiai vonatozás tényleg kellemes dolog.

Ezt a bejegyzést már a Himalájából írom, így a következő részből kiderül, hogyan jutottunk el ide, és itt hogyan közlekednek a lehetetlenül keskeny és kanyargós hegyi utakon.

* * *