Formabontó könyv formabontó repülőgépekről

A repüléssel momentán az a furcsa helyzet állt elő, hogy egyszerre mindennapi, és közben nagyon is különleges. A kérdés, hogy kinek milyen élmény adatik meg. Mondhatom úgy is: a repülés sok formája különleges, miközben a legtöbbször az élmény már mindennapi. De aki tudja, milyen egy utasszállító 14. sorának B. ülése után bekászálódni, vendégként, mondjuk egy vitorlázógép vagy egy aprócska, de annál is fürgébb műrepülőgép kabinjába, az azt is megérzi, mi az igazi különlegesség a repülésben, a levegőben való mozgásban, a háromdimenziós szabadságban.

Valahogy így vagyunk talán a repülőgépekkel is. Teljesen igaza van Háy Györgynek, aki arról ír Formabontó repülőgépek című új kötetének bevezetőjében, mennyi meglepő újdonsággal szolgált a repülés alig százéves történelme során: eközben azonban a közforgalmi repülőtereken megforduló utas, de a repülőszemélyzetek többsége is, manapság ritkán találkozik mással, mint az évtizedek óta bevált formákkal.

A kilencvenes években a Boeing tett egy kísérletet arra, hogy elszakadjon a bevált formától, aztán a légitársaságok leszavazták; az amerikai gyártó elnöke néhány napja azt nyilatkozta: lesz új típus, de az „nem fog drámai módon eltérni” a maiaktól. És ez a hiteles prognózis 2030-ra szól! Ami akkor is elgondolkodtató, ha közben a szakma tisztában van vele, egy-egy új típus viszonylag konzervatív megjelenése mögött valójában mekkora forradalmak voltak mondjuk a vezérlésben, vagy az építési anyagokban.

Ezek után az is érthető, nemcsak a nagyközönség repülést érdeklő nem kis hányada, hanem a repülőtársadalom is érdeklődéssel fordul mindama konstrukciók felé, amelyek nem a szokványosak, nem a „fogkrémes tubus szárnyakkal” elrendezés kisebb vagy nagyobb megvalósulásai, hanem – mások. Hogy mennyire mások lehetnek, mennyire sokféleképp mások voltak, arról ad gazdag összefoglalót az iho/repülésben is már sokszor megszólaltatott szerző, az egykori közforgalmi pilóta, repülésbiztonsági szakértő.

Ami a kötetet különlegesen értékessé teszi, az a gazdagsága képanyagban és információban is: a fotókat szerkesztőként olykor kifejezetten irigykedve nézegettem, de épp oly fontos, hogy mi mindent tudott a kapitány úr összeszedni az olvasónak, és mi mindenről tudott mennyiféle érdekes részletet, eseményt, sztorit belevinni az összefoglalókba.

Formabontó gépeket formabontó módon érdemes kategorizálni, ez is hangulatossá, különlegessé teszi a kötetet. A „Bútorszállítók”, az óriási nagy madarak, a „Sziámi ikrek”, az összenőtt géptestűek, ikertörzsűek és hasonlók, sajnos ennek a kategóriának egyik főszereplője a WhiteKnightTwo, amely ugyan épségben visszatért a földre, nem úgy, mint a SpaceShipTwo, amit felvitt 45 ezer lábra. „Az orosz medve szárnyai”: jellemző, mennyire alapos és érdekes ez a munka, hogy végre megtudtam, mi az igazság a neten keringő furcsa fantáziarajzról, a Kalinyin K-7-es tehát tényleg létezett, néhányszor tényleg repült is, ennél ormótlanabb fura madár feltehetően nem kapaszkodott a levegőbe, és elgondolkodtató a katasztrófa háttere is: mennyire döntő lehet, mi hogyan rezeg egy repülőgépen…

A „Törpék” fejezet „hősei” közül leginkább a „Repülő Bolha” elemzése tetszett, nomeg a pici gépek hatalmas harca a legkisebb címért. Egyébként aki már látott Cri-Cri-t repülni, tudja, milyen rettenetesen furcsa jelenség tud lenni, ha egy egészen igazinak látszó repülőmakettből a végén mégis kiszáll a pilóta. Aztán jönnek a „Balszerencsés víziszörnyek”, a Do-X-től a Kaszpi-tengeri szörnyetegig, amelyet amikor a portálunkon megemlítettünk, kaptunk olyan reakciókat is, hogy ugye ez a valóságban nem létezett... Az „Egyszer használatos eldobható gépek” kategóriájának néhány példányáról a normandiai partraszállás évfordulója adott alkalmat megemlékezni, és ezekre a nagy vitorlákra tényleg sokkal szívesebben emlékszik az ember, mint a különféle kamikaze-üzemű kisebb szörnyűségekre, mint az Ohka vagy a Natter.

A  „Fiahordók” azt az elemi szükségletet tükrözi, amely elsősorban a hatótávolság iránt gerjedt, akár a posta- és utasrepülésben, akár abban, hogy egy hosszú távú nagy madár, legyen az egy léghajó vagy egy Peacemaker, magával tudja vinni az apróságokat, amelyek megvédenék. És persze a legmodernebb fiahordók egyike a 747-es, ami a Shuttle-t cipelte, meg megint csak a WhihteKnight-típusok. A „Futópálya nélkül” kategória pedig újra rengeteg érdekes konstrukciót idéz, például a farkukra ültetett és onnan induló gépeket, a vadászokat, amelyek rakétákkal startoltak, a Csatorna-repülő Rotodyne-t, a helyből felszálló gépek sorában pedig eljutunk a máig illetve honnapig, a zárás ugyanis az F-35-ösé, persze ama változaté, amely helyből képes fel- és leszállni...

Ízelítőt is nehéz egy cikkben összeszedni a kötetről, amely nem is arra való feltétlenül, hogy „egyslukkra” kiolvassa és kibámészkodja az ember. Magam is úgy vagyok vele: Háy kapitány könyve karnyújtásra van az asztalomtól, a klaviatúrától, és ha elunom, hogy fene tudja hányadik elemzést böngésszem át a szaksajtóban arról, mennyire visszafogják magukat a megfelelően kockázatmentes jövő érdekében gyártók és megrendelők, üdítő belelapozni, olvasni és látni, hogy azért az aviatikából egyáltalán nem veszett ki a korábbi fejlődés egyik legfontosabb motorja, a kockázatokat vállaló fantázia.

* * *

Indóház Online – Hivatalos oldal: hogy ne maradj le semmiről, ami a földön, a föld alatt, a síneken, a vízen vagy a levegőben történik. Csatlakozz hozzánk! Klikk, és like a Facebookon!