Halvány reménysugár

A legutóbbi írásomban Rákosrendező szégyenletes lepusztulásáról számoltam be. Sok hasonlót megfigyelhetünk az országban, de lássuk be, vannak dolgok, amelyek reménykedésre adnak okot!

Elöljáróban el kell mondanom, ha van egy kis szabadidőm, és az időjárás is kedvező, azt gyakran úgy hasznosítom, hogy bringával feltekerek Dobogókőre. Az út elég hosszan a szentendrei vasút mellett halad. Budakalász és Pomáz között található Szentistvántelep nevű megállóhely. Miért említem éppen ezt a kis állomást? Mi benne a különleges? Nos, egyszerűen az, hogy szép, tiszta és használható.

A „felvételi épület” kifogástalanul tatarozva, nincsenek az oldalán undorító, mindent elcsúfító falfirkák. A kifüggesztett képeket eddig senkinek nem jutott eszébe összerondítani, a padok épek, használhatók. A megállót tiszta, gondozott park veszi körül, az állomás mellett kerékpártárolót, az autósok számára néhány parkolóhelyet alakítottak ki. Mintha nem is Magyarországon, hanem valahol Ausztriában járnánk.

Milyen jó lenne, ha egyszer kinézve a vonat ablakán, a budafoki (régebbi nevén Budafok Belváros) megállót is ilyen tetszetős állapotban találnánk. Talán a harmincas (fehérvári) vonal most folyó rekonstrukciója kapcsán ez a megállóhely is megszépülhet. Egyelőre szörnyű látványt nyújt.

A pilisi kerékpáros kirohanásaim alkalmából a másik érdekes objektum, ami mellett elhaladok, Óbudán a gázgyár. Az idők folyamán a gyár és jelentős vágányhálózata szintén feleslegessé vált, mégsem szeméttelepet látunk a helyén. Igaz, elég sok időbe került, de úgy néz ki, hogy a fő épületegyüttes megmenekül, a pályaudvar egy részének helyén pedig kerékpár-, autó-, és gyalogút létesült. Az üzem egyes, még jó állapotú épületeit felújították, a rozzantak helyére újakat emeltek. A területet rendezték, parkosították.

Azt ez ideig senki nem magyarázta el nekem, hogy a nyolcvanas évek végén miért kellett a városi gáz gyártását megszüntetni és – mint azóta látjuk – a bizonytalan és egyre dráguló import földgázra átállítani a nagyvárosaink fűtési rendszerét. Az utóbbi években a tél beköszöntével fél Európa azért retteg és izgul, mert bizonytalan, hogy megérkezik-e Ukrajnán vagy Fehéroroszországon keresztül az orosz földgáz, és ha igen, mennyit kell majd érte fizetni. Remélem, előbb-utóbb valaki elmondja, nehogy bután haljak meg!

A gázgyárak annak idején munkát adtak sok embernek, a vasútnak szállítani való árut, szenet, kokszot biztosítottak. A hetvenes években még magam is megfordultam Óbudán, a gyár területén. Szergejjel vonatokat vittünk oda és hoztunk el onnan. Mint érdekességet megemlítem, hogy amikor egy hosszú kocsisorral megálltunk az üzem pályaudvarán, két kicsi, nagyon szépen karbantartott gőzös rendezte el a vagonokat a megfelelő vágányokra és állította össze számunkra az elviendő szerelvényt. Vajon mi lett ezeknek a mozdonyoknak a sorsa?

Ha valaki a nyolcvanas vonalon utazik, üdítő színfolt a gödöllői királyi váró, a Miskolc Tiszai pu, valamint a szerencsi állomás épülete. Már csak a vágányhálózatot kellene egy kicsit rendbe kapni. Egy szó, mint száz, vannak jó példák, apró jelek, van már egy kis reménysugár.

A fehérvári vonal is átépítés alatt áll, állomásai, megállói megszépülhetnek, bár, a még át sem adott objektumokon máris megjelentek az első, csúf firkálmányok. A balatoni vonatok, a rekonstrukció alatt a Háros, Nagytétény-Diósd, Érd felső vonalon közlekednek. Ha valaki netán erre járna, Barosstelepnél semmilyen körülmények között ne nézzen ki a vonat ablakán!  A megállót néhány évvel ezelőtt létesítették, szép, díszburkolatú, emelt peronnal, hogy könnyű legyen a vonatba beszállni, tetővel, hogy a várakozó utasok ne ázzanak meg az esőben, padokkal, vizuális tájékoztató berendezésekkel. Nos, ebből a sok jóból napjainkra nem sok maradt. Összefirkálták, összetörték, tönkretették. Ha valaki ezt látja, valamelyest halványul benne az előbb említett reménysugár. De ha az utazó járt már a szentendrei vonalon, és látta Szentistvántelep megállóhelyet,  amelyik hosszú éveken át képes megőrizni szépségét, rendezettségét, azért, ha halványan is, de a remény tovább él benne.