Hulllámzó láthatár, a megállított szépség

Kevés ellentmondásosabb ága van a mai életünk esztétikájának, mint az, hogy a világ legdinamikusabb szféráját mozdulatlanra merevítsük. Igen, a repülőgépek között léteznek a leggyorsabb emberalkotta szerkezetek, a leggyorsabb szerkezetek mozgásban pedig nyilván a legnehezebben fotózhatók.

Ráadásul ezeknek a gyorsan mozgó szerkezeteknek hihetetlen a szépészeti értéke. A közeg, amiben működnek, meghatározza őket, szépeknek kell lenniük, finom vonalakkal, gyengéd átmenetekkel, kecses formákkal, mert csak így győzhető le a láthatatlan akadály, a közegellenállás.

Érzékeny szem, komoly mesterségbeli tudás, és – nyilván – megfelelő felszerelés is kell ahhoz, hogy valaki szép repülőgépeket szépnek fotózzon. Mint az ebben a szakmában amatőr, de a gépek és a repülés körül csetlő-botló valaki, magam is sűrűn találkozom azzal a jelenséggel, hogy mennyire nem könnyű nemhogy szép, de akár használható képeket csinálni, pedig van rá alkalom, például a repülőnapokon, amikor objektívek százai fordulnak az ég felé.

De a hétköznapokban is: elég kimenni egy szép délután a Cargo-dombra vagy – most például nem működik a régi pálya – más spotterhelyekre, ott találjuk a rádióval a kezükben a forgalmat figyelő, gépekre várakozó, közben típusokról, fényviszonyokról és rekesz-sebességről tárgyaló fényképezőgépes csapatokat.

Rengeteg a fotó manapság a repülésről. Jó téma, sok klikkelőt vonz a portálokon, szinte mindig látványos, és sokszor tényleg olyasmit közvetít, amit egyszerű földi, vagy legalábbis a földtől csak diszkont tubusokban elszakadó halandó, saját szemével sosem láthat. De még ha az emberfia megkap egy ülést egy nem utasszállító repülőgépen, és persze nála van a fényképezőgép, akkor sincs biztos esélye arra, hogy amit a levegőben kattint, az több lesz szimpla emlékmegőrzésnél.

Ami Angyal Lászlót kiemeli a hétköznapok repülőfotósai közül, az a költészete. Nála nem egyszerűen szép a repülés, a repülőgép, hanem lélek jelensége. Egyike lehet azoknak, akiknek egyfajta érzelmi sokk lehetett, a legpozitívabb értelemben, az első felszállás, egyike azoknak, akiknek a repülés ma is komoly emocionális hullámot vált ki, járhatott bármennyit is a levegőben. Belülről is megélhette a repülést, ejtőernyősként, pilótaként, annál inkább becsülendő, ahogy a kívülállóknak is hozzáférhetővé tesz ennyi izgalommal teli szépséget.

Első, nagysikerű albuma a nyolcvanas években még fekete-fehérben jelent meg, számomra személyesen is nagyszerű pillanat volt, mert talán először volt alkalmam, akkor még egy rádiójegyzetben, nyilvánosan is beszélnem arról, miért szép a repülés.

A mostani kiállítása azt jelzi, Angyal Lászlót nem ragadta el a korszellem: nem próbálja agyontechnikázni a képeit, mindig megmarad a lényeg, a repülés eredeti és közvetlen szépsége, legyen az akár két kinyíló ernyő, vagy egy égből érkező kötelék. És ha teheti, valahogy repülés közben is oda is fókuszáltatja a szemünket, ez is fontos tulajdonsága, az emberre, aki repül.

Angyal László kiállítása a K11 Művészeti Központban (Budapest, Király utca 11.) látható, október végéig.

* * *

Indóház Online – Hivatalos oldal: hogy ne maradj le semmiről, ami a földön, a föld alatt, a síneken, a vízen vagy a levegőben történik. Csatlakozz hozzánk! Klikk, és like a Facebookon!