Tuning 1.0: egyszer valahogyan el kell kezdeni

Az első cikkemben modellátalakítói pályafutásom elejét nagyjából leírtam. A múltkor azonban valaki hirtelen egy nagyobb munkába akart rögtön belefogni. („Nem vak ez a ló, hanem vakmerő!” – idézet egy viccből.) Ettől azért óvnám az illetőt, mert célszerű apránként kezdeni a modellépítést. A hasonlóképp merész egyéneknek szánom mostani írásomat.

Lássuk, hogyan is kezdődött! A fiatalkori modellvasút-gyűjteményem sokáig a bátyáméknál tároltatott – itt nem ismertetendő okok miatt. Unokaöcsém a nagyjából húsz év alatt összesen egyszer vette elő egy barátjával, így sok kár nem keletkezett a járműállományban. Ennek ellenére a BR 89-es mozdonynak letört az egyik lépcsője, amit igen sajnáltam. Valamikor 2008-ban megvettem az 1000 mozdony című könyvet, ahol azzal szembesültem, hogy a kérdéses mozdony lépcsője nem is hasonlít ahhoz, ami a modellen van. Ekkor jött az isteni szikra: egy kábelsaruból és egy 0,5-ös meghámozott rézdrótból egy kúpos fogó, 0,6-os fúró, és szintén gyermekkoromból származó matt fekete modellfesték segítségével meg kéne próbálni pótolni a hiányt. Szerencsére a fenti eszközök már akkor is rendelkezésre álltak, így a műveletnek semmiféle beruházási igénye nem volt.

A kábelsarut kiegyengettem, ügyelve, hogy a végei kissé magasabban maradjanak, mint a vízszintes rész. Ezután ezen elemek, majd a mozdonytest kifúrása következett. A meghajlított drót szépen összefogta az elemeket, de azért egy kis pillanatragasztóval rögzíteni is kellett őket. (Ekkor még folyékonnyal dolgoztam, nem tudván, hogy a gél egy kicsit lassabban köt meg, ha nem túl nagy a levegővel érintkező felülete.) A próba után jött a festés, természetesen ekkor még csak ecsettel. Végül a lépcső beragasztása következett. Az eredmény akkor annyira tetszett, hogy a másik oldalon levő eredeti feljárónak azonnal nekiestem, és egy borotvapenge segítségével eltávolítottam, majd az újjal pótoltam.

Persze mai szemmel már elég barkácsnak tűnik a dolog, és a pontosság sem az igazi, de azért még így is jobb és vállalhatóbb, mint a gyári kivitel.

Egy másik ilyen tákoláson a Liliput egy régi, KPEV eredetű kocsijának a modellje esett át. A Schicht annak idején elkészítette a sorozat másodosztályú, valamit étkezőkocsijának az 1:87-es kicsinyített mását, azonban 1. osztályú vagon nem készült. Egy internetes árverési oldalon ráakadtam a fenti típus 1/2 osztályú változatára, amelyen ugyan cégjelzés nem volt, a színárnyalat kissé elütött a DR-től, de azért jobb volt, mint a semmi, ráadásul nem is kellett érte végül sokat fizetni. Igen ám, de „bútorzat” nem volt benne. A megoldást egy modellvasutas ismerőssel való találkozás hozta meg: az általa nem használt alkatrészek között találtam egy olyan kocsibelsőt, amelynek osztása majdnem egyezett ennek a kocsinak az ablakosztásával.

Nosza, elő a lombfűrészt, reszelőt, ragasztót! Kis fűrészelés, reszelés, ragasztás, és kész is vagyunk. Persze azért itt is több dolgot kellett figyelembe venni: a kocsi hossza, peronkialakítása, fülkeszáma más volt, így két fülkét ki kellett vágni. Akkor ezt úgy oldottam meg, hogy a kivágás helyén a két fülkefalat összeragasztottam. Szerencsére ezzel a minimális fülkeosztás-eltérést is sikerült áthidalni. A peronoknál pedig barbár módon (a munkafolyamatok idejének rövidítése érdekében) csípőfogóval szedtem le a fölösleges részeket – mondván ez úgysem látszik.

(A képeken jól látható a kezdő modellező kőkorszaki technikája, kivitelezése. De valahol az ember elkezdi, aztán egyre pontosabbá válik a munkája. Persze a kocsibelsőre most is kisebb gondot fordítok, mint a jól látszó dolgokra.)

Az igazsághoz hozzátartozik, hogy az objektív adottságok miatt a megoldás nem lett tökéletes. A kocsiban levő súly miatt a bútorzat padlószintje kissé magasabb lett a kívánatosnál, azonban ezzel a problémával nem tudtam egyebet kezdeni, mint tudomásul venni. Ugyanis a súlyhoz rögzítette a gyártó a forgóvázat, így annak eltávolítása nem célszerű.

Még egy kérdést kellett megoldani: a Schicht-kocsik világítósak voltak, ez nem, így furcsán hatott volna, ha pont az 1/2. osztályú kocsiban nincs fény. A fiam hajlított egy drótból áramszedőt, ami a forgóvázat rögzítő csavaron nyugszik, és rajta keresztül vezeti fel a feszültség pólusait az utastérben levő súlyöntvényekbe. A kocsi belsejében megjelenő két érintkezési ponthoz már csak hozzá kellett hajlítani egy Schicht világító-berendezést és a tetőt kellett úgy rátenni, hogy sérülés ne keletkezzen. (A szétszedés nehézkes volta miatt nincs kép erről, akkoriban pedig még meglehetősen hiányosan dokumentáltam a munkáimat.)

A végeredményt a képsorozat utolsó darabja szemlélteti a legjobban, a III. korszakos keletnémet gyorsvonat poggyászkocsival, 1/2 és 2. osztályú, valamint étkezőkocsival. Ha a mozdony mögé akasztunk még egy PIKO oldtimer postakocsit, és megtoldjuk a vonatot további egy-két másodosztályú kocsival, akkor a vonat élethűségén, hosszán sem esik talán (nagy) csorba.

Ezen munkáimmal ugyan nem alkottam valami nagyot (csak magamnak duplán is hasznosat), viszont arra jók voltak, hogy egy kicsit ismerkedjek az anyagokkal, szerszámokkal – és legfőképpen magammal. Ekkor kezdtem elsajátítani azokat a finom mozdulatokat, amelyeknek a későbbiekben nagy hasznát vettem. És nem mellesleg, lett egy komplett szerelvényem.

* * *

Indóház Online - Hivatalos oldal: hogy ne maradj le semmiről, ami a földön, a föld alatt, a síneken, a vízen vagy a levegőben történik. Csatlakozz hozzánk! Klikk, és like a Facebookon!