Ismét lezárult egy korszak a Volánbusznál

A szigethalmi forgalmi egység volt az utolsó, amely tartalék autóbuszként állományban tartotta, de szeptember közepén végül kivonták a forgalomból a Volánbusz utolsó ráncajtós Ikarusát is. A megtiszteltetés egy 1990-es évjáratú, kétajtós (4-0-4-0 ajtóképletű, ahol a 4-es a négy egységű ráncajtót jelöli) változatúnak jutott, a BCG-305 rendszámú Ikarus 280.03 típusjelzéssel kelet-német exportra készült, ahonnan rövid szolgálat során érkezett vissza Magyarországra, a Volánbusz állományába. A fővárosi székhelyű busztársaság többféle kivitelű ráncajtós autóbuszt üzemeltetett, amelyek történetét foglaljuk most össze.

A volánosok

Az első példányok a hetvenes évek végén érkeztek a Pest megyei szolgáltató üzemegységeihez, amelyek közül volt városi kivitelű is. A 260.06-os jelzésű, háromajtós szóló autóbuszok Monor térségében szállítottak utasokat. A helyközi forgalomba először 280.15-ös típussal érkeztek a csuklósok, amelyet a nyolcvanas évekre a 280.17-es változatúra cseréltek le, amelyek ajtóképlete 4-0-4-4 volt. Az állományba egy-egy volános, illetve BKV-s városi kivitelű is keveredett, a flotta jelentős részét a kilencvenes évek második fele és a kétezres évek eleje között selejtezték, a korszak utolsó három autóbusza végül 2007-ben vonult nyugdíjba. A volános kivitelűek további jellemzője, hogy a régi buszrendszámok közül a BU mezőbe sorolták őket, majd átrendszámozásuk után jellemzően a Volánbusz DZA és ELK kezdetű hatósági azonosítójuk volt, a ráncajtó mellett ezek a példányok voltak orosz keréktárcsások (vagy ahogy népszerű őket szólítani: „trilexesek”).

Az endékások

Az Ikarus jelentős mennyiségű kétszázas sorozatú változatot szállított kelet-német megrendelőknek is. A két német állam egyesítését követően kevés kivétellel valamennyi magyar volán társaság kapott a jó állapotban visszahozott Ikarusokból, a Volánbuszhoz több mint hatvan, 1987 és 1990 között gyártott példány érkezett két változatban: a helyközi kivitelű (ajtóképlete: 4-0-4-0), a városi kivitelű (ajtóképlete: 4-4-4-4), amelyek a 280.02 és 280.03 típusazonosítókat viselték. A német közlekedési társaságok igényei szerint készült autóbuszok jellegzetessége volt, hogy kényelmesebb, magas támlás „Mór” üléssel szerelték ezeket, radiátor helyett ventilátoros utastér fűtésük volt, de a nyári időszakban hátrányos volt, hogy kevés elhúzható ablakuk volt.

A kelet-német eredetű Ikarusok között volt három szóló kivitelű is, két 260.43-as (amelyből az egyiket bolygóajtósra építettek át), illetve egy 1 méterrel hosszabb változatú 263.01-es is.

Valamennyi Ikarusnak mechanikus sebességváltója volt, a városi kivitelűeknek is, ezeket az autóbuszokat az érkezésüknek szerinti aktuális rendszámmezővel vizsgáztatták (B, C, G kezdetűek).

A békávésok

A Csepel és Szigethalom között közlekedő 38-as jelzésű BKV-járat a kilencvenes évek közepén megszűnt, helyette a viszonylaton a Volánbusz indított elővárosi autóbuszjáratot, amely kiadására a BKV-tól vettek át városi kivitelű, automataváltós, 280.49-es típusú Ikarusokat, amelyek továbbra is leginkább a Csepelről induló járatokon közlekedtek.

A csehszlovákok

Szintén jelentős volt a magyar gyártmányú autóbuszok exportja a közép-európai térségben is, így  akkoriban folyamatosan szállítottak Ikarusokat a szomszédos Csehszlovákiába is. Az 1987 és 1989 között gyártott export példányok közül 1996-ban vásároltak vissza jobb állapotúakat, a Volánbusznál ebből huszonkettő közlekedett. A szomszéd térségből visszatérő Ikarusok helyközi kivitelű, két és háromajtós változatúak, (ajtóképletük 4-0-4-0, illetve 4-0-4-4), különleges ismertetőjük pedig az egy negyedes elhúzható ablakok voltak.

A szóló Rábák, az E94 és E94G, a 438-as és a ráncajtósok mellett idén egy további korszak is lezárult: a volános kivitelű 280-asoké, amelyekről részletesen cikkünk folytatásában írunk.

* * *

Indóház Online – Hivatalos oldal: hogy ne maradj le semmiről, ami a földön, a föld alatt, a síneken, a vízen vagy a levegőben történik. Csatlakozz hozzánk! Klikk, és like a Facebookon!