Karácsony a reptéren: nem álom, valóság

Az északi szél süvítve szalad a Kőhíd alatt és felett, az éjjel hullott havat felkapja itt, lerakja ott. A gyorsforgalmi út aluljárójának burkolata jégtől fényes, és jaj annak, aki rámerészkedik... De kevés az autó amúgy is, december 24-én meg pláne. Aki teheti, az időjárástól függetlenül is otthon marad.

A buszmegállóban toporgunk, talpunk alatt latyak, mert már hajnalban sót szórtak oda az éjjel felvett hómunkások. Most is ott kaparásznak a másik oldalon, de látszik, a szemközti kocsma vidáman világító ablakai egyre jobban lekötik figyelmüket. Csak járna már le a műszak és kapnák meg a pénzüket...

A 93-as pedig nem jön. Megint kimaradt egy. Nyáron is előfordult ez párszor, de akkor szinte észre sem veszi az ember. Bezzeg ilyenkor. Nincs nagy hideg, talán ha mínusz 7 lehet, de a szél tesz róla, hogy 17-nek érezzük ott, a BKV megtépázott büntetőállomásán.

Aztán mégiscsak begurul, kopott motorja mérgesen hörög, szinte még mindig panaszkodik hogy egész éjjel kint kellett állnia, és most sehogyan sem tud magára találni. A busz ablakai lefagyva, bent a hideg csak annyival kevesebb, hogy nem fúj a szél... Viszonylagos meleg csak a vezetőfülkében van, de a sofőr, mindenre felkészülve, olyan öltözékben dolgozik, ami nem tűnne fel senkinek Arhangelszk napi piacán sem a tél közepén. Az automata váltó csak habozva engedelmeskedik a vezetőnek, de aztán kapcsol, és ráadja a nyomatékot, úgy magyarosan. A meghajtott kerék pörögni kezd a jégen, a busz háta oldalra csúszik, és keményen döccenve csókolja meg a járdaszegélyt. De ettől a csóktól erőre kap a busz, és elindul végre. A következő megállóban nincs is utas, és így pár perccel hét előtt kicsit csúszva, csikorogva megáll a régi szép terminált elcsúfító tetőszerkezet alatt.

Megint esik a hó, szapora léptekkel megyünk a B porta felé, ahol kék köpenyében kedves mosollyal fogad egy testes asszonyság. Az embernek szinte az az érzése, őt akkor tették oda, amikor a porta épült, és azóta mindig is ott volt és lesz is, örökre. Egyforma mosollyal, nem idősödik egy pillanatot sem.

A lépcső mögött megbújó apró kantinból friss pogácsa illata száll...

Mire az ember felér a harmadik emeletre, nagyjából megszárad a cipő, de a kabátokon rajta marad a hószagú frissesség, ami aztán kellemesen vegyül az elektromos masinák komolyabb illatával. Az éjszakás csoport már húz is hazafelé, hiszen mindenki tudja, ma még van egy utolsó kör a közértbe, esetleg a henteshez a félretett halért vagy a játékboltba, hátha megérkezett a rég beígért játék, és így este még a fa alá kerülhet.

Különleges nap december 24. Délután megáll a város, mindenki igyekszik hazafelé, hogy aztán apró csengők hangjára élje át újra a csodát, amit mindannyian magunkkal hoztunk gyermekkorunk felejthetetlen karácsonyaiból. Mi is hamarabb mehetünk haza majd, ez az este a gyerekeseké, a vártát majd azok a kollégák tartják, akiknél a gyerekek már felnőttek, és saját útjukat járják.

Persze december 25. is kivételes nap. Ki ne emlékezne arra, milyen volt aludni menni a gyertyagyújtás és vacsora izgalmai után, a szeretet ajándékait és elsuttogott szavait magunkkal vive, hogy aztán reggel a karácsonyfa illatára ébredjünk, találgatva, mi is az a mennyei illat, ami a konyhából jön.

December 25-én a repülőtér is ünnepel. A tárolt repülési terveket törölték, csak pár járat közlekedik, nekik egyedi repülési terveket küldenek. Az előtéren, a hangárok előtt ott áll szinte az egész Malév-flotta, szokatlanul csendesen, a hidegben szinte összehúzva magukat és a messzi, pálmafás, napsütéses tájakról álmodoztak. A sugárhajtású gépek amúgy zajos száját pirosra mázolt dugók fedik, így még ha akarnák, sem szólalhatnának meg. De aki este elnéz feléjük, megláthatja a fel-felvillanó apró fényeket, ahogy ünnepelnek a gépek a szélhajtotta dübörgő csendben.

A máskor zajos, forgatagos hallban alig van ember, a gyönyörűen feldíszített karácsonyfa szépségét azok csodálják leginkább, akiknek készült, az itt dolgozók, akiknek a repülőtér az otthona ezen az ünnepen is.

Karácsony volt... Karácsony van. Nem álom, valóság.