Karácsonyi nemszakmai blog, kivételesen

A karácsony a gondtalan gyermekkorban és a viszonylag jóléti társadalmi szeletekben egyet jelent a játéközönnel, és különösen kötődik – valamiféle németes behatás folytán – a játékvasúthoz. Kissé röstelkedve írható le ez a szó, amelynek szinonimája a villanyvasút – ez is csak azért íródott most le, hogy a legnehezebbjén túlessünk, hiszen vasútmodellekről lesz szó. Kultúra kérdése ez is, mint annyi más, ha Svájc – többek között – óra- és bicskanagyhatalom, akkor Németország játékáru-nagyhatalom, iparának nem csak a precíziós autókat, hanem a precíziós játékárukat is köszönheti a világ, ezen belül pedig hatalmas súlyt képviselnek a miniatürizált vasúti járművek és tartozékaik. Ha mindez pár száz kilométerre a születési helyétől (amely hagyományosan Bajorországot és Türingiát jelenti) már játékvasútként, sőt villanyvasútként szűrődik bele a köztudatba, az bizonyos értelemben a periférikusság jele.

Szóval ha karácsony, akkor a fenyőfa talpa körüli oválison keringő – ez a toposzt már számtalan filmben feldolgozták – modellvasút, illetve játékvasút, ismert kép. Kissé árulkodó, hogy német nyelvterületen csak a Modellbahn létezik, Elektrobahn, vagy Spielzeugbahn e sorok leírásáig nem létezett és nem is fog. Ki mennyire veszi ezt komolyan, ugye.

Családi körökben mindig is modellvasútról volt szó, kezdve azzal, amikor egy 1972-es amszterdami kiküldetésnek köszönhetően megjelent a szekrényben egy Minitrix-Geschenkpackung (ajándékcsomag). A doboz különleges zizegést hallatott, egyben erős hangulatot árasztott, midőn az emberfia óvatosan húzta lefelé a kartondobozfedelet a – vegyészmérnököktől elnézést kérünk! – hungarocelldoboz-testről, amelybe óvatosan beágyazva ott feküdtek az N-méretarányú járművek, egy cinköntvényből készült porosz T3-as gőzmozdony és három nyitottperonos, kéttengelyes személykocsi. Ha a doboz kinyitása már kéj volt, minek lehet nevezni a járművek kiemelését, miközben halkan nyiszorogtak a hungarocell-ágyazatban?

Valószínűleg apa heves játszani vágyásának következtében került a szerelvény rögtön használatba, meg sem várva a karácsonyt, a dobozban mellékelt ovális vágányzatot rögtön magábanyelte egy terepasztalnak hívott valami, ami mai szemmel nézve vegyesen tartalmaz viccesen érthetetlen és előremutató dolgokat egyaránt. Előremutató volt például maga a méretarány. Magyarországon villany-, azaz modellvasút mindig is a H0-t jelentette, esetleg a TT-t, 1972-ben N-es modellvasút tulajdonosának és üzembentartójának lenni maga volt a felfoghatatlan megtiszteltetés, ha egyáltalán szerveződött volna a társadalom ilyen érdeklődés mentén.

Előremutató volt továbbá a nagyvonalú tájképzés, amely azóta is rákfenéje a különböző terepasztaloknak. Két hegyvidék, amelyek között a síkságot viadukt hidalja át. A két, mérete alapján homokdombnak beillő kiemelkedés a gyermeki képzeletben tényleg maga volt a vadregény, a rászórt fűrészporpamacsok pedig simán működtek fasorokként, erdőként. Maga a viadukt viszont inkább bírt egy konyhaszekrény ajtókitámasztójának esztétikumával, készítőjét láthatóan nem ragadta magával a hídszerkezet kitalálásának kihívása. Kár. Mindezért viszont kárpótolt az átható, faillattal keveredett enyvszag, amely asztalosműhelyek környékén járva e sorok írójának azóta is kizárólagosan a hatalmas, végetnemérő vonatozásokat juttatja eszébe. Csakis N-ben, természetesen!

Mivel a terepasztal még karácsony előtt nagyra nőtt, üresen árválkodott mindkét állomási fogadóvágány, természetes volt, hogy a karácsonyok ezután jó pár évig a járműpark hizlalásáról szóltak. A T3-as mellé még tán azonos beszerzésből került egy érdekes szerzet, egy Arnold- (akkoriban Arnold Rapido) dízelmozdony, amely valójában Murnau és Oberammergau kötött közlekedő villanymozdony áramszedő nélküli változata volt, méretarányosan megfutotta a kétszázötven kilométer per órás sebességet és a Kossuth rádió az egész utcában hallgathatatlanná vált a kerekei alól kicsapó szikrák hatására. Kelet-Európa, kis pénz, nem volt várható, hogy a dízelmozdony netán majd valami izgalmasabb tehervagonokat ráncigál, bizony, meg kellett elégednie két Minitrix-pőre-, és egy magasított oldalfalú nyitott teherkocsival.

Az első igazi, karácsonyi járműemlék egy DSB-s Nohab a Pikótól, amellyel apa egyik kollégája, Dióssy Feri bácsi nem sokkal később olyan hosszan és gyönyörrel vonatozott, hogy a kaszni motorral érintkező része megolvadt. Sebaj, apa egy Airfix-repülőgépkészletből származó műanyagdarab és némi lombfűrészelés segítségével befoltozta, és a Nohab úgy ment ezen túl is, mintha mi sem történt volna, dicséretére a VEB Piko Sonnebergben tekercselt motoroknak.

Természetesen a környék- és rokonságbeli gyerekeket sem hagyta érintetlenül a modellvasút, itt volt mindjárt az unokatesó, igaz, ők TT-ben nyomultak és őket még az sem izgatta, hogy az épületek a tipikus NDK-s műanyagból készült Lego-utánzatból készültek. Ez a terepasztal nem látszott olyan klassznak, mint a saját, de vérfrissítésnek, tapasztalatszerzésnek jó volt. A pusztán az alagútélményért létrejött hegy viszont már gyerekként is teljesen érthetetlen volt, átverésnek tűnt.

Régi vonatos karácsonyok, hová lettetek?

* * *

Indóház Online – Hivatalos oldal: hogy ne maradj le semmiről, ami a földön, a föld alatt, a síneken, a vízen vagy a levegőben történik. Csatlakozz hozzánk! Klikk, és like a Facebookon!