Kis gépek nagy veszélyben

Ezerkilencszázhetvenkilenc… Apró agymunkával kiszámítható, hogy már 33 év telt el azóta. Az alább fellelt oktatófilmet az MHSZ készítette, amely szervezet akkoriban egyedül volt felelős a magyar sportrepülésért. És hogy tényleg felelősnek is érezte magát, bizonyítja a film, ami valódi tényeken alapul, mentes mindenféle propagandától, sumákolástól, ami az akkori rendszertől amúgy nem volt idegen. Az MHSZ a szovjet DOSZAAF mintájára működött: minden szocialista országban kiemelten kezelték a sportrepülést, állami – jelentős – támogatást élvezett. Alig találhattunk olyan közforgalmi pilótát, aki ne az MHSZ emlőin nőtt volna fel.

Amikor beléptem a MÁV Repülőklubba 1972-ben, akkor indult az igazi életem, ezt ma már, kellő távlatból tisztán látom. Felbaktattam a hűvös lépcsőházban a magasföldszintre a Thököly úti klub ajtajához – szemben a Sport mozival; mai szemmel egy gyönyörű palota, akkor még több, igen nagy parkettás szobát magába foglaló épület volt csak számomra, amilyennek egy régimódi polgári lakást elképzeltem –, és azonnal egy értékes, turbulens társaságba csöppentem. Megkérdeztem, teljes szőkeségemmel, sudár termetemmel és talán túlzott önbizalmammal, hogy itten a vitorlázórepülésben hány év múlva lehet valaki válogatott kerettag? Somolygásból sokat kaptam, de Szentvölgyi Jutka végül azt felelte, legalább négy év. Ezt elkódoltam magamban, és a legnagyobb szorgalommal, ami korábban abszolút nem volt rám jellemző, belevetettem magam a klubéletbe, és persze a farkashegyi vitorlázórepülésbe. Ez volt az első „projektem”, amit soha nem adtam fel, miközben korábban minden mást. És az igazság az, hogy négy év múlva valóban válogatott sportrepülő voltam, csakhogy – a vitorlázást és az ejtőernyőzést is elfeledve – motoros műrepülőként.

Az alábbi filmhez azért van sok közöm, mert a „társadalmi életem” akkor már teljesen Budaörshöz és a Zlinekhez kötött, akár azt is mondhatnám: ez volt az én kiteljesedésem aranykora. Ingyen! Sok fiatal ma már el sem tudja képzelni, hogy sportrepülni ingyen lehetett bárkinek, aki az orvosin megfelelt, és akit az oktatója az első hülye, tévutat mutató mozdulata vagy rosszulléte, vagy látható félelme miatt ki nem rúgott. Oktatónak lenni hatalom volt! Az oktatói szakszolgálati engedélyemet Halász Magdi hozta el nekem az esküvőmre, 1977-ben. Ez volt a legszebb nászajándék, mondhatom!

Alább kommentálom a filmet, hadd higgyem, hogy jogosan és autentikusan:

Először Angyal Gyurit láttam, aki segített bekötni a pilótát egy Z–526F Trénerbe (sajnos, néhány évvel később egy nagyon elszúrt start-orsó után a földbe csapódott, meghalt). Utána Besenyei Péter felvette a fejhallgatót. A felszállás a budaörsi repülőtérről történt. Majd Tóth Éva, az előttem lévő válogatott műrepülő hölgy szállt be egy Z–526 AFS-be (HA-SAX) – csak azért előttem lévő, mert amikor én kezdtem a műrepülést, ő már felhagyott vele –, Angyal Gyuri igazította el mint oktató.

Mivel a film oktatófilmnek számít, ezért bizonyos dolgokat megváltoztattak. A szerelő az általam Vágottszárnyú Kispistának nevezett szerelő volt, aztán látható volt még Sinya (Simon László, az oktatók oktatója, legalábbis számomra, neki rengeteget, sőt mindent köszönhetek; róla lehet elmondani, hogy szárnyakkal született, és minden tudását átadta növendékeinek), a filmen ő repülte be a gépet, hogy ellenőrizze, meg Szin Feri, a másik szerelő. Végül a HA-SAD Zlin-526 Akrobat esett le, amit Halász Magdi vezetett. Valóban úgy, hogy egy porlasztótömítést valaki rosszul rakott össze, ez mind igaz, meg az is, hogy Magdi visszafordult, mikor meglátta a buszt, ami útjában lett volna, szóval leszállt, kissé – nagyon – összetörte kedvenc gépemet, de ő egy karcolással megúszta. Nem az ő hibája volt. Aznap éppen tévét néztünk a férjemmel, s mikor meghallottuk, mi történt, rohantunk Budaörsre. Szerencsére csak a gép volt összetörve, Magdi tényleg egy karcolással a karján megúszott mindent. Dacára annak, hogy a szabályzat szerint egyenesen továbbrepülve kellett volna leszállnia, és nem visszafordulni. Ennyit a szabályokról. Viszont ő úgy látta, telibe kapná a 87-es buszt, és joga volt ezt látni.

Alább látható egy Z–526 Akrobat felszállása – ilyet ma már sehol nem látni:

Sajnos Magdi ezek után abbahagyta a műrepülőkeretben megkezdett működését, amit nagyon sajnáltam, mert tehetséges volt. Nem vagyok pszichológus, de láttam már olyat, hogy egy vészhelyzet után valaki inkább kiszáll, mint hogy megküzdjön a démonokkal, az emlékekkel, és folytassa mindenáron. Erről az apám jut eszembe, aki, miután nagyot estem a biciklivel, majdnem összetörtem a térdemet, rám parancsolt: most felülsz újra, különben soha többé nem fogsz biciklizni! Bevált.

Második rész:

A PZL–101 vontatógépet Ilyés József, egykori farkashegyi repülőtér-parancsnok vezette. A szerkesztő szerint a vitorlázórepülő pedig Vértes Róbert, szintén Farkashegyről. Tényleg ő az? Ki mit tud a film szereplőiről? Szívesen várjuk az akkori társak és szemtanúk jelentkezését, akik felismerik a szereplőket és szívesen megírják az ő sztorijukat. Netán akad, aki saját magát látja viszont a filmen?