Kutyaélet az űrben: 55 éve repült Lajka, az első hős

Lajka, az űrkutatás első mártírja. A moszkvai utcákon talált kedves  1957. november 3-án zokszó nélkül elindult a Szputnyik kettőben, és  bebizonyította a következő évekre nézve legfontosabbat: az űr halálos közeg, de túlélhető, minden az ember alkotta életfenntartó eszközökön múlik.

Az elterjedt, és nyilván mesterségesen keltett mítosz szerint Lajka még vagy hat napig csaholt az űrben, amíg ki nem fogyott az oxigén a tartályából. Azonban az ezredforduló után, amikor a szovjet űrhajózás hőskoráról megjelentek az első igazi dokumentumok, kiderült: Lajka nem a fellövés okozta stressztől és túlterheléstől, a súlytalanságtól vagy a kozmikus sugárzástól pusztult el, hanem a fellövés után néhány órával a földkörüli pályán, az űreszköz túlmelegedése miatt. Ugyanakkor mindenképp nagyon fontos volt tudni, hogy túlélte a fellövést, nem rontotta le életfunkcióit a súlytalanság, tehát ha minden a tervek szerint működik, akkor az élő szervezet, megfelelően működő védelemmel, valóban képes alkalmazkodni az űrbéli körülményekhez.

Természetesen a kibontakozó, bár akkor még egyoldalú űrverseny azt diktálta, hogy gyors eredmények, és főképp látványos előrelépések szülessenek. Mint évtizedekkel később kiderült, Nyikita Szergejevics Hruscsov pártfőtitkár legkésőbb november hetedikére szerette volna az űrben látni a következő nagy szovjet sikert az első szputnyik októberi repülése után. A kérdés az volt, mivel lehet ilyen rövid idő alatt túlteljesíteni, felülmúlni az első kísérletet? Hogy kutyát kell küldeni az űrbe, és így lehet megszerezni az első információkat a túlterhelés majd a súlytalanság szervezetre gyakorolt hatásairól, régi elképzelés volt. Az oroszok már évek óta küldözgettek ballisztikus pályára kisebb rakétákkal négylábúakat, és jónéhányat ki is képeztek az űrutazásra. Ezek az állatok higgadtan reagáltak váratlan fényekre és hangokra, bírták a bezártságot, a monotóniát, a mozgáshiányt. De az a döntés, hogy az első szputnyik után a második mikor induljon, és mit vigyen, a kilövés előtt mindössze három-négy héttel született meg.

Sikerült gyorsan összeállítani az életfenntartó rendszert, oxigénfejlesztővel, hőérzékelővel, ami 15 fok fölött bekapcsolt, hogy a kutyut hűsben tartsa. Volt ennivalója, viszont gyakorlatilag meg sem mozdulhatott a rászabott furcsa szkafander-szerűségben. Mérni és a földre is továbbítani tudták a kutya légzési ritmusát, vérnyomását, szívritmusát, a faránál pedig ott volt a megfelelő tartály az ürülék számára is. Valóban hosszabban szerették volna életben tartani, mint ahogy sikerült.

Egyvalamire azonban még nem volt biztonságos megoldás: arra, hogy az állat élve vissza is térjen az űrből.

A Szputnyik-2 amúgy vitathatatlanul előrelépés volt az első, októberben felbocsátott 83 kilós mesterséges égitesthez képest: a tömege fél tonna fölött volt. De nem volt leszállórendszere, hővédőpajzsa, ejtőernyője. A gondok közvetlenül a fellövés után, pályára állításkor jelentkeztek, amikor nem vált le róla az R-7-es hordozórakéta utolsó fokozata. Ez okozta, hogy nem működött rendesen a hőszabályozás, ami az űrben létfontosságú, hiszen az egyik, napos oldal felől az eszköz fala komolyan felmelegedik, míg az árnyékos oldalon pokoli a hideg. Lajka természetesen komoly stresszként élte át a fellövést, a légzésszám és a pulzus felszökött, de néhány fordulat múlva a paraméterek eléggé jól visszaálltak, sőt, a kutya evett ésw ivott is valamennyit. De a hőmérséklet az űreszközben lassan de biztosan negyven fok fölé emelkedett, és a repülés ötödik-hetedik órájában megszűntek az életjelek.

A szovjet űrpropaganda természetesen hatalmas sikerként adta hírül a történteket, mélyen hallgatva arról, hogy amikorra bejelentették a fellövést, Lajka már talán nem is élt. Az viszont nyilvánvaló volt, hogy nem is élheti túl a repülést, mert nincsenek meg a visszatérés eszközei. Amikor következő év áprilisában a Szputnyik-2 a sűrűbb légkörbe süllyedve elégett, a már régóta halott Lajka hamvai szóródtak szét a levegőben.

Nyugaton a lelkesedés közepette megszólaltak az állatvédők is, sőt, több tüntetés is zajlott, például New Yorkban az ENSZ székháza előtt, máshol pedig a szovjet nagykövetségeknél. A Szovjetunióban azonban nem voltak ilyesféle hangok, egészen 1998-ig, amikor a Lajka-féle űrrepülést előkészítő tudósok egyike maga nyilatkozott úgy, hogy a repülés nem adott annyi adatot, információt, eredményt, ami megérte volna, hogy a kutyát halálba küldjék. Nos, a kutyák űrrepülése ennek ellenére tovább folytatódott, de a következőkben tmár valamennyi űreszköz visszatérésre is készült, enélkül hiába is próbálkoztak volna az emberes űrutazással. Más kérdés, sikerült-e mkindig a leszállás.

Nem volt sokkal sikeresebb Lajka küldetésénél a következő kutyás űrkísérlet sem: Barsz és Liszicska egy olyan Vosztok-űrhajóval kerültek az űrbe, amilyen később Gagarint és a többi első generációs szovjet űrhajóst szállította. de az a kísérlet teljes kudarcot vallott. 1960 augusztusában Sztrelka és Bjelka voltak az elsők, akik túl is élték a nagy utazást, és simán földet értek a földkörüli repülés végeztével. Sőt, Sztrelka a későbbiekben hat egészséges kiskutyának adott életet. Pcselka és Muska 1960 decemberében a Szputnyik-6-nak nevezett Vosztok-űrhajó visszatérésekor pusztult el: az űrhajó leszálló egysége rossz szögben lépett be a légkörbe és elégett. Damka és Kraszavka megúsztak egy megszakított fellövést, amiből a felső fokozat hibája miatt csak egy ballisztikus repülés lett.

Csernuska a Szputnyik-9-ben egerekkel és egy tengeri malaccal együtt repült 1961 márciusában, majd hetekkel Gagarin fellövése előtt a Szputnyik-10 fedélzetén Zvjezdocska egy fából készült űrhajós babával kerülte meg a Földet, bizonyítandó, hogy Gagarinnak is van esélye. Végül a legsikeresebb kutya-űrhajós páros, Vertyerok és Ugoljok 1966 februárjában egy Voszhod-űrhajóval állította fel a kutyasztronauták azóta sem megdöntött világrekordját: 22 napot töltöttek a Föld körül, egyébként akkoriban emberek sem tartózkodtak ilyen hosszú ideig az űrben, az első emberűrhajós 1974-ben, az amerikai Skylab fedélzetén repült ennél többet orbitális pályán, a súlytalanság állapotában.