Magyarország titkai, avagy Berger úr már repült fölöttünk

A hetvenes évek egyik jellemzője volt a minden korábbinál nagyobbra nőtt légi forgalom a skandináv országok és Görögország között. E forgalom nagyrészt Ausztria és Magyarország felett repült át. Mivel a görög repülőterek sem voltak igazán készek a hatalmas áradat fogadására, fenn északon a késések az egekbe szöktek.

Egy vagy kéthetes nyaralásra indulók nem ritkán akár egy napot is az indulási reptéren töltöttek, és az utasok bosszúságánál csak a bérelt gépeket üzemeltető légitárságok veszteségei nőttek gyorsabban.

A helyzet tarthatatlanságára reagálva az ENSZ Nemzetközi Polgári Repülési Szervezete, az ICAO, összehívta az első Balkáni Áramlásszervezési Értekezletet, melyet Budapesten rendeztek meg.

Az elnevezésben szereplő balkáni szó nekünk azonnal kivágta a biztosítékot. Mi az, hogy balkáni? Magyarország nem balkán! A kifogást csendben és diplomatikusan eljuttatták az ICAO-hoz is és ezt követően, ugyanilyen csendben és diplomatikusan, az értekezlet nevét Kelet-Európai Áramlásszervezési Értekezletre változtatták.

Manapság nem nagy ügy, ha egy ilyenféle nemzetközi összejövetelre kerül sor az országban, de akkortájt ez azért nem volt olyan természetes dolog. Főleg nem a repülésben, amit még mindég bizonyos bizalmatlansággal kezeltek a hatalom akkori képviselői. De mivel Magyarország is ICAO tagállam volt, az értekezlet megrendezése egyfajta elismerésnek is számított, és a belügy csakúgy mint a honvédség lenyelte a békát, remélve, hogy a „rengeteg titkos információ”, ami Magyarország birtokában volt, nem szivárog át az értekezletre látogató nyugati szakemberek zsebébe.

Az ülésteremben természetesen ott voltak a honvédség képviselői is, civilben persze, de csak a hülye nem látta rajtuk, hogy ők a „katonák”. Szerintem ha maradtak volna egyenruhában, kevésbé lettek volna feltűnőek…

A Nemzetközi Légi Fuvarozó Szövetség, az IATA képviseletében egy apró méretű Swissair kapitány érkezett, és ő volt az egyik legelső előadó. Nem nagyon válogatta a szavait, mikor véleményt mondott a légiforgalmi irányítás hatékonyságáról Kelet-Európában általában, és Magyarországon különösen. Nem a légiforgalmi irányítókat szidta, hanem a hatóságokat, amiért az ország légterét olyan pocsékul alakították ki. Szerinte a légi útvonalak legtöbbje rossz helyen volt, és nem is volt elég belőlük. Hogy véleményének nyomatékot adjon, előszedett egy nagy Magyarország térképet, felrakta a falra, majd valami csodálatos színes tollakkal elkezdett vonalakat húzni a térképre, bejelölve, hogy minek kéne máshol lenni, és hova kéne új útvonal.

Voltunk egy páran irányítók, akik szintén részt vettünk az értekezleten, és amit a pici kapitány felrajzolt, maga volt az okos logika. A szünetben magunk között csak Tintorettónak hívtuk, és mikor odajött és megkérdezte, mit gondolunk a javaslatáról, mondtuk neki, hogy mint irányítóknak, nekünk tetszik, csak hát… és óvatosan a térképe felé böktünk, mely körül ott rajzottak a civil ruhás katonák és más civil ruhás egyedek…

Amikor vége volt a szünetnek, a magyar társelnök megkérdezte, van e valakinek észrevétele. Az egyik hatósági ember jelentkezett és közölte, hogy az útvonal átszervezési javaslat rendkívül érdekes, de sajnos nem valósítható meg. Látszott, hogy hozzá van szokva, az ilyen kinyilatkoztatások után a résztvevők a kapott információt tudomásul veszik, és a dolog le van zárva. Csak hát ez egy nyugati típusú összejövetel volt, ahol az ilyen felszólalást azonnal követi a kérdés: Miért? A pici Swissair kapitány kérdezte és már ment is a térképhez, egyértelműen készen arra, hogy művét megvédje.

Kínos csend következett… A katonák feszengtek, mi magunkban kuncogtunk, a belügyesek szinte pánikban várták, hogy most mi lesz… ki szólal meg, el fogja-e árulni a hétpecsétes titkot, hogy miért nem lehet a légi útvonalakat máshová helyezni.

Mikor a csend már szinte tapinthatóan úszott a levegőben, minden teketória nélkül felállt Paul Berger, az ICAO Európai képviselője és az értekezlet másik társelnöke, és ellentmondást nem tűrő hangon, precíz, inkább amerikaiba hajló angol kiejtéssel elkezdte sorolni, hogy melyik útvonal melyik katonai reptér felett megy el, vagy melyik katonai tiltott légtéren megy keresztül… Hogy azért nem lehet az ország útvonalait optimalizálni, mert ebben a pici légtérben két légierő is működik, a szovjet meg a magyar… Majd a biztonság kedvéért felsorolta, hogy melyik reptér melyik légierő bázisa.

Mindez olyan titkos információ volt, melynek nyugatra viteléért simán börtönbe vágták volna az óvatlan polgárt… Az mindegy volt, hogy az elmondottak a világ legnagyobb nyílt titkai lehettek… de hát nekünk csak ilyen jutott. A katonák, akik legtöbbje soha nem járt nyugaton, szárnyaszegetten ültek és várták a véget.

De hát persze nem történt semmi. Túl azon, hogy Paul ENSZ útlevele tényleges védelmet nyújtott személyének mindenféle zaklatás ellen, valószínűleg a jelenlevő „szervek” képviselőinek többsége is rádöbbent, hogy milyen butaság a modern korban még mindég titokként kezelni olyan dolgokat, amiket csak a vak nem lát akár egy átrepülő gép ablakából is.

Az értekezletet követően sok minden megváltozott, és a katonák is picit rugalmasabbak lettek, legalábbis önmagukhoz képest. De az igazi megoldások keresésében ez is hatalmas előrelépést jelentett.

Még egy csattanója volt a dolognak. Nem sokkal később az egyik katona rákérdezett: Paul Berger honnan ismerte ilyen jól a magyarországi reptereket? Oh, repűlt ö itt sokat korábban…