Nagytuskó és Fősas: Fülöp András nevét kapta a 154-es

Csak egy kicsit kell elábrándozni, hiszen ez a gép mintha a következő pillanatokban életre is kelne, na, tűnjünk már el előle, indulnak a hajtóművek, kigurul az Alfán, feláll a 31-es bal küszöbre, aztán a fedmérnök jelenti, lába-szárnya kész, nekiiramodik és meredeken elemelkedik – jó, jó, sokszor látjuk a másik Ferihegyen megmaradt 154-esünket, LC-Gézát az Aeroparkban, de hát most ez a gép egy igazi forgalmi előtéren emeli a kék orrát. Azt a dinamikus, gyönyörű összhatást, amit egy ép, frissen festett 54-es nyújt, hosszú, karcsú törzsével, tőben vaskos aztán egyre finomabb szárnyaival, égre törő vezérsíkjával, még az sem tudja radikálisan rontani, hogy a farokrészen át lehet látni az üres hajtóműgondolákon.

Bizony egészen más ez a látvány, mint amikor ez a gép, a HA-LCA 1995(!) óta a fűre húzva álldogált, élettelenül, lélektelenül, a reptér egyik eldugott zónájában. E sorok írója is körbefotózhatta ott, de egyszerűen nem érdemes azokból a képekből ideidézni, annyira más, annyival szebb most az öreg „Nagytuskó”. Aztán átvontatták a technikai cégek előterére, majd hírt kaptunk arról, hogy átfestették a gépet, de csak most volt alkalom arra, hogy közelről is megnézzük, és konstatáljuk: a festés gyönyörű, a hatás frenetikus...

A mentőakciót kezdeményező és szervező, az Aeroparkot üzemeltető Légiközlekedési Kulturális Központ vezetője, Somogyi-Tóth Dániel a szombati ünnepségen további érdekes részletekkel szolgált. Például azzal a meglepő történettel, hogy eleinte azt sem lehetett tudni, ki a gép tulajdonosa, aztán kiderült, hogy a Készenléti Rendőrség, igaz, ők sem tudták, hogy van egy Tu-154-esük... (Tegyük hozzá magunk között, szerencse, hogy nem „használták el”, mint más gépeket, hanem átadták annak a szervezetnek, amely méltó sorsot szán neki.)

Segített a Budapest Airport és az Aeroplex a kiszabadításban, de az igazi fordulópont a Lufthansa Technik felajánlása volt két hét hangáridőre – ahogy ezt Dani barátunk is jelezte, nehéz túlbecsülni ennek jelentőségét manapság, amikor gyakorlatilag minden MRO-cég iszonyatosan le van terhelve, javításra, karbantartásra, festésre váró gépekkel.

Ami a történet friss és nem túl derűs mellékszála: hát persze, hogy az LKK megpróbált hajtóműveket is szerezni, hogy a gépet teljes pompájában hozza rendbe, kézenfekvő lett volna a Thesszalonikben balesetet szenvedett és most szétbontásra kerülő LCR motorjait megkapni, de ezt a görögök – csak ők tudják, miért – az utolsó pillanatokban megakadályozták. A következő lehetőség (Kovács Ferenc egykori Malév-vezér és az AirBridgeCargo magyar partnercége, az R-Bag vezetője közvetítésével) a gyártó országban találni beépíthető hajtóműveket. Ezen a ponton azonban érdemes tisztázni valamit: a hajtóművek csak úgymond esztétikai célzattal kerülnének a helyükre, az iho/repülés információja szerint, és sajnos az nem jöhet szóba, hogy LC-Aladárt újra repülőképessé tegyék.

De ettől még a gép történelmi jelentősége nem csökken. A meghívottak között ugyancsak szép számban megjelent egykori Nagyvas-hajózók nevében Molnár Attila emlékezett: a Malév ezzel a típussal élte meg legfényesebb időszakát, de ehhez az kellett, hogy a géppark derekát alkotó 54-eseket ICAO 2-es gépekké alakítsák – az eredeti öt helyett három fős személyzettel –, és még sok más fontos változás kellett ahhoz, hogy a Malév, ennek a típusnak a használatával, az élvonalba kerüljön.

Akinek pedig meghatározó szerepe volt mindebben: dr. Fülöp András főpilóta, aki Aladárt, az első Malév 154-est negyvenöt évvel ezelőtt, 1973 szeptember 5-én hazahozta Moszkvából (az akkori személyzet egy másik tagja, Kiss Tibor kapta a legnagyobb tapsot a jelenlévők közül), és akinek a nevét most méltán viseli ez a – most még csak kívülről – gyönyörűen rendbehozott gyönyörű gép. Ami Somogyi-Tóth Dani megfogalmazása szerint most már tényleg azért van, hogy örökre megmaradjon.

Miközben elhangzottak a további beszédek – a vecsési polgármester úgy fogalmazott, hogy ők ott sokat hallottak a 154-esekről, egyesek ezt úgy fogalmazták át, hogy sokszor hallották a 154-eseket – és a lőrinci kerületvezető is mondott néhány szót, majd papi áldások közepette szentelték a gépet dr. Fülöp András nevére – persze a jelenlévők is folytatták a maguk beszélgetéseit, az iho/repülés tudósítója pedig elsősorban a hajózók körében gyűjtötte a véleményeket.

Sasok és fősasok, kapitányok, másodtisztek mondták el, mennyire szerethető volt ez a repülőgép, pedig sokkal nehezebb volt kezelni, repülni, mint a maiakat, amelyeknél felszállás után csak tekergetni kell a kapcsolókat... Lassabban reagált, nagy volt a tehetetlensége. Legmarkánsabban Krauth Péter foglalta össze: ehhez a géphez még kellett pilóta, az ember tényleg úgy érezte, szükség van rá. Nem is egyszerűen a gépet, a típust szerették, hanem azt a fajta pilóta-életet, amit akkor megélhettek.

Zsaludek Endre, a festés-akció egyik főszereplője e sorok írójának mutatott egy pontot valahol a függőleges vezérsíkon, ahol szerinte nem sikerült tökéletesen valami, nos, bevallom, mereszthettem a szemem a késő délutáni fényben, igazából semmi sem látszott, csak a gyönyörű ív az M-betűvel és a zászlóval. Vele is szóba került, hogy most, a külső festés után, és remélhetőleg azután, hogy a gépet belülről is rendbe hozzák, mi lesz LC-Aladár sorsa.

Az LKK főnöke is utalt rá, de korábbi beszámolóinkban is említettük már, hogy a nonprofit szervezet álma egy, a régi terminálnál megvalósítható repülőmúzeum lenne, ennek lehetne ékessége LC-Aladár, de most annyi biztos, hogy a gép egyelőre a reptér kerítésén belül marad. Valahol a Lufthansa Technik nagyhangára környékén. Vagyis maximum azok az érdeklődő kívülállók látják majd, akik a szokásos reptérlátogatások során buszoznak erre.

Zsaludek Endrének erre is volt egy korrekt válasza. „Nem tudom, mi lesz majd LC-Aladárral, de most az a lényeg, hogy megmentettük.”

* * *

Indóház Online - Hivatalos oldal: hogy ne maradj le semmiről, ami a földön, a föld alatt, a síneken, a vízen vagy a levegőben történik. Csatlakozz hozzánk! Klikk, és like a Facebookon!