Öreg ember nem vénember

Az egész jó régen kezdődött, és messze is, na jó, pontosan tíz éve és 1600 mérföldnyire, Arizonában. Én és két másik vén trotty egy hangárban rendezkedtünk, hogy egy gépet valahogy kitoljunk. Én, hülye módon (tele hólyaggal és kakaóval) megfogtam a „vastag” végét egy púpos bárkának, oldalra penderítettem (mintha 16 lettem volna, és mintha habszivacsból lett volna), már ez sem volt igaz. Olyan hang jött a jobb vállamból, mint egy elszabadult, bődületes szellentés, amit „figyelemre méltó” fájdalom követett. Több héttel később egy helyes ember, akinek szikéje volt (valamint izmos számlája), visszaforrasztotta szakadt inaimat a csonthoz.

Minden jól ment addig, amíg – több évvel később – földi motoromon lovagolva, ami egy majd 300 kilós BMW, úgy be nem csapódtam egy vízmosásba, hogy a porfelhőben Godzilla is eltűnt volna, majd repültem (szárnyak nélkül) vagy száz métert (103 km legális maximális sebességgel), mielőtt földet értem volna, durván az újragyártott vállamra, ami olyan hangot adott, mintha érett szilván szteppeltem volna, és ismét ott volt a „figyelemre méltó” fájdalom. Mivel mindez 600 mérföldre történt az amerikai határtól, Mexikóban, nem látszott életszerűnek, hogy hazáig vezessek, ahol a helyes ember a szikéjével reám vár. De azért némi segítséggel eljutottam oda.

Az MRI felvételét megnézve a helyes ember azt mondta: – Most TÉNYLEG megcsinálta! – Elmagyarázta, hogy eltépődtek az inak, és a csekély véráramlás miatt operálhatatlan. Semmi gond, van még egy jó vállam! Kieszeltem tehát egy más módszert arra, hogy szárnyra kapjak: a térdemet használtam, hogy a szárnyat a fejemre lökjem, aztán egy elegánsan tiszta és függőleges mozdulattal fel az állványra, két és fél méter magasra! Ez, későn ugyan, de némi gyalázkodáshoz vezetett (szinte hallom a kollektív nyögéseket és sóhajokat: Na végre! A nagypofájú!)

Gyakran szállítom a trájkomat utánfutón, hogy különféle helyeken repülhessek, nemrég a túlterhelt bal (sosem tudok visszaemlékezni, melyik a hajó jobb vagy bal oldala, hiába töltöttem a tengerészetnél hat évet) vállam felszólalt, amikor a szárnyat fel akartam rámolni. És megint a „figyelemre méltó” fájdalom. Három inat téptem szét a forgatóizom mentén. Ismét jött egy helyes ember valami különleges szerkentyűvel (és egy méretes számlával), megjavította a mészárlás során keletkezett hibákat, például rövidebbre vette a bicepsz inait vagy három centivel, és visszavarrta őket a vonatkozó csontokhoz, és még egy nagy csontrögzítőt is beépített. Mivel szerényen és hülyén babonás is vagyok, keresztbe raktam az ujjaimat, hogy szerencsém legyen.

A gyógyulás ideje alatt, miközben a bal karom egy óriási hevederben lógott, építettem egy kezdetleges emelőszerkezetet limlomokból, amik otthon voltak, csinosan nem nézett ki, a hegesztések olyanok lettek, mint a gólyafos stb. Hölgyből való fizioterapeutám hangosan szidott, miért nem vagyok képes AKÁRMIT csinálni hat héttel a „javítás” után. (Mondtam is a feleségemnek, hogy a nő 180 centi magas, a neve Helga, és csípőig érő, fekete bőrcsizmát visel, meg arcmaszkot, és egy nagy ostorral fenyeget! Nem okozott lelki traumát neki az se, hogy ebből semmi nem igaz, mivel nejem 57 év után már úgysem figyel rám egyáltalán.)

Kipróbáltam az emelőmet, 140 kilóra jó, fel tudja rakni a szárnyamat a következő oregoni kirándulásra. Ne habozzatok, építsetek egy ilyet, mielőtt rekvizitté válik: nekem most van egy klassz emelőm, így minden problémám megoldódott. Oké? Rendben? Van ott valaki?…

Monty Stone (74 éves)