Rubik-nap 2: Olimpia, repülés, és a magyarok

A december 1-én Esztergomban rendezett Rubik-nap konferenciáján pedig minderről a lehető legautentikusabb forrásból hallhattunk előadást: az egyetlen olimpiai győztes fiától. Ifjabb Rotter Lajos ráadásul nem is annyira apja fantasztikus repüléséről beszélt, mint inkább azzal lepte meg a konferencia közönségét, hogy létezett idén Angliában a játékok előtt egy vitorlázórepülő olimpia.

Rotter maguknak az olimpiáknak a folyamatába ágyazta be a repülési részt, vagyis hogy miképp alakult ki a húszas években az a koncepció, hogy a „rendes” számok mellett legyenek az olimpián úgynevezett bemutató számok is, amelyekből aztán valamikor kialakulhatnak „normális” olimpiai sportágak.  Az 1932-es olimpia idején a repülését hatalmas iramban fejlesztő Németország kérte, hogy 1936-ban Berlinben legyen a vitorlázórepülés az egyik ilyen bemutató szám. A németek vállalták ennek anyagi garanciáit is, és egyben felállították a vitorlázórepülők nemzetközi szervezetét, az ISTUS-t, amely 1935-re hivatalosan is elfogadtatta a berlini versenyt.

Már a nyári előtt a  Garmis-Partenkirchenben tartott téli olimpián is volt vitorlázórepülő bemutató, a németek két kiválósága, Hanna Reitsch és Peter Riedel motornélküli műrepüléssel szórakoztatta az ottani nézőket. 1936-ban pedig, mint ezt a magyar repüléstörténet büszkén számon is tartja, Rotter Lajos a Berlin közelében lévő Rangsdorf repülőtérről, saját tervezésű  Nemere típusú gépével, 3 óra 53 perc alatt 326,5 kilométert teljesítve Kielbe repült, és ezzel a világrekorddal fölényesen megnyerte az első és utolsó vitorlázórepülő olimpiai számot.

Ha a háború nem szól közbe, egész másképp alakulnak a dolgok, ez is érzékelhető volt a győztes fiának előadásából. A berlini siker után 1937-ben már stabilan bekerült a következő 1940-es olimpia programjába a vitorlázórepülés, de az 1940-es olimpia ismert okok miatt elmaradt: a japánok nem tudták megrendezni az általuk indított kínai háború miatt, Finnország nem tudta megrendezni az ellene indított szovjet támadás miatt. Pedig már nagyban zajlott rá a felkészülés, sőt, sikerült 1938-ban, Sezze Romanóban kiválasztani azt a géptípust, amellyel a mezőny indult volna, mi több, bőven folyt már a gyártása is, ez pedig nem volt más, mint a mai oldtimer kategória egyik legkedveltebb gépe, a Meise.

A háború utáni első, londoni olimpián már nem érvényesülhetett az a német lobbi, amely 36-ra és 40-re programba segítette a vitorlázórepülést, sőt, 1956-ban ezt a sportágat véglegesen törölték a lehetséges bemutató versenyek közül is. Viszont időközben beindultak a világbajnokságok és aztán az EB-k, volt tehát máshol és másképp lehetősége versenyezni a motor nélküli repülés legjobbjainak.

No de akkor hogyan is kerülhetett sor idén mégis egy vitorlázórepülő olimpiára? Maga az újkori olimpia ötlete Couberten báró agyában egy az 1870-es években egy Much Wenlock nevű britanniai kisvárosban tartott amatőr versenysorozat nyomán pattant ki. Nos az idei olimpia előtt itt rendeztek ennek emlékére amatőr olimpiádot. Ennek részeként pedig, Much Wenlock közelében, a brit oldtimer repülés egyik szervezete, a Vintage Gliding Club szervezett a helyi Midland Gliding Club segítségével vitorlázórepülő olimpiát: negyven versenyző gyűlt össze rá és repült Meisékkel illetve ugyancsak faépítésű K-6-osokkal.

A Long Mynd repülőtéren tehát oldtimer kiadásban megvalósult a vitorlázórepülő olimpia. Node mennyi az esélye annak, hogy – mint azt a közösségi oldalak csoportjai is kezdeményezik – megint legyen igazi olimpiai sport a vitorlázórepülés? Rotter Lajos szerint elsősorban cseh és magyar repülőkörökben van támogatottsága az ötletnek, amit először el kellene fogadtatni a Nemzetközi Repülőszövetséggel. Ami, tekintve, hogy az FAI is egy igen színes szervezet, önmagában sem könnyű feladat. Aztán ha az FAI-ban megszületne az egyetértés, a szövetség el kellene, hogy fogadtassa a nemzetközi olimpiai mozgalommal az ötletet. Végül ezután következne az igazán nehéz feladat, egy szabvány vitorlázó repülőgép elkészítése, elfogadtatása majd legyártása 60-70 példányban: nos ez az, ami a mai gazdasági körülmények között irreálisnak tűnik.

Érdekes mód az előadás után beszélgetve a krónikásnak az volt az érzése, hogy vannak a vitorlázórepülő olimpia ügyében optimistább résztvevők is magánál az előadónál. Többen ugyanis azt mondták: szép eszme, hogy a pilótatudás érvényesülése érdekében egyetlen típussal, szabvány gépekkel versenyezzen minden résztvevő. De ha ez nem megy, a vitorlázórepülő világ ma már nagy gyakorlatot szerzett abban, hogy a versenyeken handicap pontrendszerrel egyensúlyozza ki a gépek közti technikai különbségeket. Persze voltak pesszimistábbak, akik viszont azt mondták, azért az idei világbajnokságon is a legújabb és legfejlettebb típussal érték el a győzelmet a nagykategóriában.

Nos, a vita folytatódik, de mind az előadás, mind a közösségi oldalak vitái azt jelzik, hogy a légisportok művelői mindenképp szeretnének valamiféle szélesebb sávot a közönséggel való találkozásra, több esélyt arra, hogy a repülősportok népszerűsége nőjön. És ez különösen érdekes kérdés itt, Magyarországon, ahol a légisportok sokkal több világsikert hoznak, a magyarok sokkal több győzelmet aratnak, mint mondjuk a nemzeti sportnak kikiáltott fociban, de elismertségük és támogatottságuk még töredéke sincs annak, amit más ágak kapnak. Az, ahogy a magyar repülők ennyire intenzíven foglalkoznak az olimpia gondolatával, az egyik legjobb indikátora annak, mennyire szeretnének kitörni az itthoni relatív elszigeteltségből, és persze a sportrepülés rendkívül rossz anyagi helyzetéből. Álmodozhatunk az olimpiáról: azonban az idei év egyik szomorú momentuma volt, hogy világbajnokunk anyagi okok miatt nem jutott ki a 2012-es texasi vitorlázórepülő világbajnokságra.