Sem libegővel, sem kávézóval nem fog menni!

Érdekes cikket közöl az Index, végre kimozdulva Budapestről, az ország hajdan második legnépesebb és egyben legérdekesebb, legszínesebb városába kirándulva. Kisváros, kis probléma, mondhatnánk, de nem az. Mert tipikus. Az avasi városrész és benne a kilátó helyzete, a probléma kezelésének módja szépen példázza, hogyan tudja az eszközorientált közlekedésfejlesztés maga alá gyűrni a városszerkezet, a területszerkezet fejlesztését.

Magyarán: mindig utakról, kötöttpályáról, közlekedési eszközökről beszélnünk, gépektől, eszközöktől, technikai berendezésektől várjuk a probléma megoldását, ahelyett, hogy emberi viselkedésről, finom, kisléptékű beavatkozásokról, fokozatos előrehaladásról lenne szó.

A probléma Miskolcon nagy vonalakban az, hogy hiába fekszik a Belváros, és a város legnagyobb lélekszámú lakóterülete, az avasi lakótelep egymás tőszomszédságában, a kettőt egy kisebb domb – az Avas – egyébként pazar adottságú városi zöldterülete választja el egymástól. Ha feltételezzük, hogy egy település legerősebb közlekedési vonalai a funkcióban szegényes lakóterületek (lakótelepek) és a funkcióban és foglalkoztatási lehetőségben gazdag központi területek között alakulnak ki, akkor Miskolc adottságai ideálisak lennének, hiszen az avasi lakótelep északi peremét csak néhány száz méter választja el a Főtértől.

A város (gépesített) közlekedési hálózata mégis bő ívű patkóalakban köti össze a kettőt, több kilométeres kerülővel. Ennek nyilván van létjogosultsága, hiszen a hálózat nemcsak a két végpont szempontjából lényeges, hanem a köztes területek feltárása miatt is, de annyi biztosan mondható, a terhelését észrevehetően csökkentené, ha az egymással szinte szomszédos területek közötti közvetlen átjárás erősödhetne.

Ezt is felismerték már régen, ennek köszönhető az a lassan százéves libegőterv is, amelyet az Index cikke is említ. Az Avasról lelibegni a főtérre és viszont. Nincsen ennél egyszerűbb. Ami az érdekes és kérdéses a dologban, az a mindenáron gépesített megoldásban történő gondolkodás. Felmerült már libegő, de állandóan jelen van a mozgólépcső gondolata is. És a gépezetek természetszerűleg drágák, ezért a megoldás rendre elmarad, marad a buszozás körben.

Az Avas problémái ismertek, hiányos a domboldali gyalogúthálózat, meredekek a lépcsők, hiányos a közvilágítás, közbizonytalanság uralkodik. És sajnos ismert a viselkedés is, amely ezeket a problémákat egy új, nagyszerű gépezet üzembe helyezésével kívánja megkerülni, amely a 114 méteres szintkülönbséget (amely egyébként önmagában szinte észrevehetetlen) hidalná át.

Ismerjük, szeretjük és adott esetben bámuljuk a siklókat, kötélpályákat és egyéb furfangos szerkezeteket, amelyek a magasba repítenek minket, járjunk bár Ljubjanában, Sátoraljaújhelyen, a Zugspitzén, vagy Budapesten. De ugyanígy becsülnénk és szeretnénk, ha a közterületi lépcsők emelkedése elviselhető lenne, ha az igényelt helyeken sűrű gyalogúthálózat jönne létre, ha a közvilágítás ragyogna, nem lennének sötét sarkok, alternatív gyalogútvonalakat lehetne választani, széles, áttekinthető járdákkal, a zugokból pedig eltűnnének a hajléktalanok.

Mindez talán olcsóbb és jobban megszervezhető lenne, mint egy állandóan a jövőben lebegő mozgólépcső, vagy libegő, bár nyilvánvalóan nem annyira látványos. Azt sem gondolhatjuk, hogy a több tízezernyi avasi lakos egy emberként kel majd útra, hogy le-, aztán pedig felmásszon az Avas oldalában, de az arányok talán elmozdulhatnának, kicsit csökkenne a körbebuszozók és nőne a gyaloglók száma, utóbbiak jelentős időnyereséget is elkönyvelhetnének.

Ebből a szempontból igenis, ilyen apró beavatkozásokra is szükség van, mint a TV-toronyban üzemeltetett új kávézó. Ha van kávézó, lesz járda is, lesz közvilágítás, egyre több lesz a járókelő, a libegőt pedig lassan el lehet majd felejteni. Közcélú libegők üzemeltetése különben sem reális a soha meg ne javuló állomási felvonók országában.