Szilikonállomás
Meg különben is apróság, kicsire nem adunk, alig lehet észrevenni, az emberek 99 százaléka elmegy mellette, fel sem tűnik, hiszen nagy valószínűséggel otthon is tele van a lakása-háza hasonló megoldásokkal, félkészséggel, befejezetlenséggel, sérülésekkel. Most azonban még – átmenetileg – nem ez a helyzet, most még tartják magukat az új anyagok, új felületek, új, tervezőasztalról a való világ mindent porráőrlő malmába zúdított megoldások (Igen, a rézkilincs is meglett végül, ha nem is olyan, ha egy hónap múltán is, de pótolták). Ebben a viszonylagos épségben viszont egyelőre még szemet szúrnak az apróbb hiányosságok is.
Innen két út van: az egyik, hogy megőrizzük érzékenységünket az apróságok, részletek iránt (erre a vasúti hierarchia alkalmatlan, elvégre ő nem személy, hanem egy utasítások és előírások alapján tevékenykedő piramis, érzékenység és rugalmasság nélkül), és olyan állapotokat próbálunk fenntartani, amelyben a keletkező kis hiányosságok még az általános nagy leromlás előtt szemet szúrnak, lehet rájuk reagálni, lehet őket javítani, pótolni. Ez állandó harcot és tettrekészséget követel, fárasztó. Nyugat-Európában ezt valahogy tudják, itthon nem.
A másik út természetesebb: Hagyni a dolgokat menni a maguk útján. Előbb-utóbb elkövetkezik egy olyan egyensúlyi állapot, amelyben már nincsenek kiugró minőségek, nincsenek rongálásra, erőszakos folytonosságihiány-képzésre ingerlő apróságok, minden lecsiszolódik egységesen gömbölyűre, mint egy kőbalta. A szintsüllyedés egy idő után megáll, elérkezünk az egyensúlyi állapotba. Egy társadalom fejlettségének igazi szintmérője lehet, hogy hol van ez az egyensúlyi állapot. Ami biztos, hogy nálunk ez lejjebb van annál a színvonalnál, mint ami egy EU-s támogatásból lezajló állomásfelújítás során létrejön. Nyugat-európai színvonalú környezetet próbálunk ékként beleverni a magyarországi vasúti rögvalóságba, a rögvalóság recseg-ropog, de erős és tartós marad, végül győz.
Egy aluljáróban nem sok ellopnivaló van. Burkolatok a falakon: túl szívósak. Azon túl minden besüllyesztve, eldugva, szintbe hozva, nem oldható módon rögzítve. Ezért talán nem is a lopás a megfelelő kifejezés: lopáshoz ügyesség, ravaszság kell. A liftakna peremét az aluljárószinten takaró párkányok eltávolításához pedig bátorság és testi erő. És persze csapnivaló kivitelezés.
Valóban nehéz gyakorlati kérdéssel álltak szemben az alkotók: adott egy tíz centi magas perem ott, ahol a felvonótornyok üvegfala belefut az aluljáró padlójába. A perem tetejét burkolni kell valamivel. Valamilyen okból kifolyólag nem a gránitpadló-burkolat anyagát választották, hanem acéllemezpárkányt applikáltak a peremre. Jó kérdés, hogy miért kell egyáltalán perem: erre a valószínű válasz, hogy az üvegfelületet ez óvná az esetleges gépi takarításkor fellépő ütközésektől. Fogadjuk el!
Betonperemre acéllemez-fedést szerelni úgy, hogy annak nincsen látható rögzítése: a lehetetlennel határos. Szerencsére modern korunk már rendelkezik olyan anyaggal, mely kitölti a kivitelező fejében tátongó szellemi rést: ez a szilikongél. Félő azonban, hogy a szilikongél nem tapad meg a nyers, szemcsés betonfelületen. Ezért kivitelezőnk körfűrészt ragad, 12-es nyírfafurnérból szab hosszú csíkokat, melyeket odadübelez a betonperem felső síkjára. Ezután már jöhet a szilikon, majd ebbe jól belenyomva az acéllemezpárkány. A kompozíció megköt és látszólag jól szolgálja a közjót.
A párkány lehajló pereme jól takarja a valós műszaki tartalmat, átadás-átvételnél sem köthet bele senki. Aztán sajnos elkövetkezik egy alkoholgőzös éjszaka, feltételezhetően a szomszédos Mouseoleum-diszkóval összefüggésben. Az éjszakai első, vagy utolsó vonatokhoz, vonatoktól igyekvők talán a koordinálatlan járás okán összetűzésbe kerülnek a bokamagasságban enyhén kiálló acélperemekkel, mely bosszúért kiált! A párkány a kitartó feszegetésre – minő meglepetés! – lassan enged, majd teljesen elválik a hordozófelülettől. Ha ez ilyen könnyen ment, érdemes a többivel is megpróbálkozni. Így, mire reggel lesz, mind a négy felvonó öltözékétől némileg megszabadítva áll ismét a tisztelt utazóközönség szolgálatára.
A közvetlen felelősök szerepe elég tiszta. Homályosabb a kivitelező szerepe. Miért nem lehetett a peremet teljes egészében kővel burkolni? Ismerjük a generáláron elvállalt, majd kivitelezési olcsósításokon átment projektek történetét – itt is hasonlóval állnánk szemben? Ha már fémpárkányozunk: mi lett volna a profi megoldás? És hol tartja még össze szilikon a vasutunkat? Lehet, hogy egy szilikonfelderítés tömeges és megdöbbentő műszaki tartalmatlanságokra derítene fényt?
De a legnyugtalanítóbb mégis az ügy kezelése, azaz kezelhetetlensége. EU-s támogatású projekt lezárulása után a kedvezményezettnek fenntartási kötelezettsége van. Vajon mi fér bele a fenntartásba? Az üzemszerű használatra való alkalmasság fenntartása? Vagy öt éven át mindennemű károsodást orvosolni kell? Milyen forrásból? Egyáltalán feltűnt már az állomási személyzetnek a hiány? Meg tudnak különböztetni egy fémpárkányt annak hűlt helyétől? Magánemberként, vagy MÁV-alkalmazottként? Utóbbiak nem nagyon járnak az aluljáróban, van nekik szolgálati járda a felszínen. Feljelentés? Kamerafelvétel? Megfelelő osztály, csoport, ahol ezzel képesek foglalkozni? Nem várunk túl sok jót, de ne legyen igazunk!
* * *
Indóház Online – Hivatalos oldal: hogy ne maradj le semmiről, ami a földön, a föld alatt, a síneken, a vízen vagy a levegőben történik. Csatlakozz hozzánk! Klikk, és like a Facebookon!
